Jigsaw tíz kedvenc 2012-es lemeze

A SoundOfJapan+ szerkesztő-cikkíróinak a tavalyi év legkiemelkedőbb lemezeit, előadóit számba vevő sorozatában elsőnek Jigsaw veszi sorra kedvenc 2012-es japán rockalbumait, a visual kei-től a metalcore-ig!

Üdv mindenkinek, és ezúton is BÚÉK! Eme kis szösszenettel megkísérlem összegyűjteni a tíz számomra talán legkedvesebb tavalyi japán lemezt – legyen az visual kei, rock, metal, vagy bármi (albumokra és mini albumokra korlátozva). Sokáig gondolkoztam, nem is annyira magán a listán, hanem inkább azon, hogy miféle sorrendet tudnék felállítani a lemezek között. Végül arra jutottam, hogy legjobb, ha időrendben említem őket. Vágjunk is bele, Jigsaw kedvenc 2012-es zenéi!

Az év erősen kezdődött számomra, ugyanis rögtön a második héten jelent meg a cali≠gari 11 c. albuma. Habár az azt megelőző kislemez után kicsit féltem, hogy milyen irányba fognak elmenni (nekem túlontúl csiszolt és “áramvonalas” volt a hangzás), végül egy több mint korrekt lemezzel leptek meg! A jó öreg cali≠gari-féle őrület ugyanúgy megtalálható rajta, mint a rájuk oly jellemző fülbemászó dallamok, melyek egyfajta kellemes nosztalgiát ébresztenek, legalábbis bennem. Mindezt persze azzal a modern, elektronikát sem mellőző hangzásvilággal prezentálják, amely már-már védjegyükké vált 2009-es visszatérésük óta.

Február végén jött az Alice Nine új nagylemeze, a “9”, amely folytatása is volt a GEMINI c. előző albumuknak, meg nem is: a kimunkált, profi hangzás és előadásmód megmaradt, azonban grandiózus koncepciók helyett inkább magukra a különálló dalokra helyezték a hangsúlyt. Ezzel egy könnyed hangzású, amolyan “kisujjból kirázzuk” hangulatú lemezt hoztak létre, azonban így sem üresek a számok, távolról sem! Elférnek itt a direktebb, poposabb témák, és az előző albumot idéző progresszívebb megoldások is – ez utóbbira jó példa a gyönyörű záródal. Összbevéve határozottan kellemes kis hallgatnivaló lett.

Ezek után számomra kisebbfajta üresjárat jött, azonban május végétől csak úgy záporoztak a jobbnál jobb anyagok, kezdve a GIFT c. első ZIZ lemezzel. Közi és színes kompániája (akik ugyebár nálunk is fergeteges bulit csaptak) egy egészen színes, kaleidoszkópszerű albumot tett le az asztalra, melyen van minden a punkos lendületű daraboktól kezdve az éterien lebegős témákon át a tipikusan “közis” popdalokig. Kicsit olyan, mintha Közi szólómunkásságának folytatása lenne, élőbb hangzással – egyébként nem véletlenül, mivel a banda nagy része korábban többször zenélt már együtt.

Nem sokkal ezután jelent meg a NEGA második albuma, a VANITAS. Mindig is bírtam, hogy nem finomkodnak, és a maguk útját járják, jelentsen ez bármennyire sötét, agresszív, vagy éppen nehezen befogadható muzsikát, melybe Jin fura hangja tökéletesen illeszkedik (megkockáztatom, hogy nem jó énekes, de tudja, hogyan adja elő magát). A koncepciózus lemez ékkövének mindenképpen a középen elterülő monumentális, 12 perces tételt mondanám, remekül visszaadja az egész album atmoszféráját.

Kicsit metálosabb vizekre evezve feltétlenül említést kell tennem a Crossfaith-ről, akik nemcsak hogy jól megmozgatták a nagyérdeműt néhány hónapja, de előtte egy pazar EP-vel is megörvendeztettek minket. A ZION odacsap, megtáncoltat, és nem hagyja a figyelmet lankadni. A srácok eddig is profik voltak abban, amit csinálnak, de úgy érzem, ezzel a lemezzel kezdenek csak igazán beérni: egyszerűen minden riff, breakdown és elektronikus betét a helyén van, mindez elsőre megjegyezhető dalokkal tolmácsolva. Ezt a lécet nehéz lesz megugrani az idei albumukkal, de bízom benne, hogy képesek rá – na meg hogy élőben is ismét “megleckéztetnek” majd minket.

Júliusban jelent meg számomra az év egyik legkedvesebb lemeze, a tonight is the night c. mini album a the god and death stars-tól. Aie és csapata megint bebizonyította, hogy még mindig remekül műveli az érzelmes, melankolikus alter-rockot, az aie gitárjátékára annyira jellemző grunge-hatással kiszínezve. Kiemelkedő dalok nincsenek (de ez nem is baj), az egész egy kellemesen homogén, keserédes masszává olvad össze hallgatás közben. Az efféle kendőzetlen őszinteség, ami a zenéből árad, mindig is nyerő lesz nálam. A stúdióhangzást is nagyon eltalálták, minden szépen és arányosan szól, éppen elég karccal és lendülettel.

Következő kiszemeltem egy egészen különleges album, egyrészt mivel a Despair a project tizedik évfordulójára adta ki, másrészt alig hittem, hogy végre elkészült (egy évig húzták-halasztották a megjelenést). A NUMBERED CHILDREN névre keresztelt anyag mérhetetlenül sötét és súlyos (ámde meglepően rövid) hallgatnivaló, pont amilyet elvárhatunk Rieu-tól. A Despairtől megszokott hiperaktív roncstelepi industrial keveredése ez breakcore, noise és ambient elemekkel, egy félelmetesen koszos mázzal leöntve. Határozottan érdekes kísérlet lett, szerintem mindenképpen megérte annyit várni rá.

Külön öröm számomra, hogy tavaly kedvenc bandám, a BUCK-TICK is albumkiadásra szánta magát, a Yumemiru uchuu képében. Az anyagot megelőző kislemezek egy letisztult, rockos irányt vetítettek elő, és végül így is lett, többé-kevésbé. Korábbi albumaik nagy részéhez képest ez most egyszerűbb, populárisabb stílusú lett, különösebb átívelő koncepció nélkül. Viszont érdemes megemlíteni az egész lemezt átható játékos, felszabadult hangulatot, ami nem csoda, hiszen többek között ezzel a kiadvánnyal is ünnepelték nagykiadós pályafutásuk huszonötödik évfordulóját. Még ha a Yumemiru uchuu nem is lett a legkiválóbb lemezük, azért remélem, legalább ugyanennyi ideig együtt alkotnak még!

A Vior gloire alaposan meglepett október végén a Gloomy and wakeful night-tal: ritka, hogy egy ilyen pimaszul fiatal zenekar szinte rögtön (egy kislemez és egy válogatáson való szereplés után) albummal nyisson, pláne az UNDER CODE kiadónál! Ami még megdöbbentőbb, hogy a lemezük szinte hibátlan abban, amit csinál. Nem váltják meg a világot, de remekül hozzák azt a kimunkált, arisztokratikus atmoszférát, ami például a Lareine-re vagy újabban a Versailles-ra jellemző, mindezt könnyed, elegáns zeneiséggel, és gyönyörű énektémákkal. Engem abszolút megvettek ezzel a kicsit régiesebb hangulatú visual kei stílussal. Jó hallani, hogy vannak még, akik ezt az irányvonalat tovább éltetik.

Listám zárásaként a Strawberry Song Orchestra Gesshoku no Circus c. mini albumát választottam. Mindig is szerettem ezt a színházi előadásmódot a dallamos, de ütős rockzenével keverő társulatot, és ez az új lemezük sem okozott csalódást. Eddigi gyakorlatukkal ellentétben most némiképp rövidebb, kevésbé progresszív dalokat sorakoztattak fel; na nem mintha egyébként unalomba fulladna zenéjük – mindig történik valami érdekes, legyen szó tradicionális ihletésű énekdallamokról, ízes gitár riffekről, vagy virtuóz szintetizátor szólókról. Az élményt pedig a mellékelt DVD teszi teljessé, melyen a csapat egyik elvont hangulatú zenés színdarabja kapott helyet.

Összességében véve nem volt rossz ez a 2012-es év japán zenék szempontjából. A fent említett lemezeken kívül volt még jó néhány, ami igencsak bejött, de egyszerűen annyira el voltam telve zeneileg, hogy képtelenség volt mindent többször végighallgatni és rendesen megemészteni. Így persze óhatatlanul kimaradt pár album a felsorolásomból, de úgy éreztem, hogy nagyjából ez a tíz lemez volt, ami a legtöbbször pörgött nálam tavaly – és valószínűleg még jó ideig pörögni is fog! Remélem, ez az új év is hasonlóan remek zenei élményekkel szolgál majd, és hogy mindenki megtalálja a neki leginkább való muzsikákat.