Főoldal » Feature, Japán, Lemezkritika, Rock » Felejtsd el az elmúlt három évet, erre a Miyavi albumra vártál.

Felejtsd el az elmúlt három évet, erre a Miyavi albumra vártál.

Miyavi utoljára 2016 nyarán adott ki szólóalbumot: a Fire Bird tele volt erős dalokkal, következetesen vitte és fejlesztette tovább azt a sajátos, azonnal felismerhető, rockos, de erős pop felhangokkal is megdobott hangzást, ami felé már az előző két albummal (MIYAVI – 2013, The Others – 2015) is elindult az énekes / gitáros. A rajongók is szerették, azóta viszont kicsit furán alakultak a dolgok. A Fire Bird turné hazai állomásán is lehetett érezni, hogy mást kaptunk, mint az eddigi koncerteken: Miyavi mintha kerülte volna az éneklést, az első pár számnak szinte teljesen instrumentális dalokat választott, de utána is alig-alig ment a mikrofon közelébe. Persze nem magával a változással volt baj, meg így sem volt rossz az a koncert, csak egyszerűen nem hozta azt a szintet amit a korábbi budapesti fellépések.

A következő évben pedig nem is volt új album, helyette a 2012-es Samurai Sessions EP immár album hosszaságú folytatását kaptuk tőle, ami másokkal közös dalokat tartalmazott, azaz Miyavi újfent jó részben átengedte a mikronont. És pár kielemkedő dal (mint pl. a bulizós Dancing With My Fingers) mellett inkább volt a végeredmény felemás, vagy éppen kifejezetten felejthető. Ráadásul 2018-at rögtön azzal a bejelentéssel kezdte, hogy újabb kollab dalokat ad ki havonta, digitális formában és ez végül a Samurai Sessions harmadik részéig vezetett, ami még kevésbé sikerült emlékezetesre, mint az elődje. Egyszerűen kifulladt a vendégzenészes formátum, több dal már-már kellemetlenül gyenge lett, a hangzás pedig nagyon nemzetközi akar lenni, sokszor inkább az amerikai slágerlistás trendek irányába fordult, ezt azonban érezhetően erölködve és fantáziátlanul tette.

Ezek után sok rajongó talán el is fordult kissé Miyavitól… pedig 2019 végre meghozta azt az új albumot, amit mindenki várt a Fire Bird óta: a júliusban megjelent No Sleep Till Tokyo ugyanis szerencsére helyrebilenti az egyensúlyt, újra igazi szólóalbum, ami ráadásul nem csak visszatérést, hanem továbblépést is jelent a korábbi lemezekhez képest. Egyébként már maga a videóval is megtámogatott címadó dal is árulkodik arról, hogy mit kapunk: ott van a jellegzetes gitárnyúzás, Miyavi énekhangja újra főszerepet kap, a hangzás továbbra is rockos, de a dal felépítése és a már-már pofátlanul fülbemászó, azonnal megjegyezhető refrén ad az egésznek egy erősen (és jó értelemben véve) fővonalbeli popos hangulatot. Nomeg maga a Tokióra utaló cím is árulkodó lehet: habár azért ezen a lemezen is jelen vannak az amerikai pop hatások, de nincsenek túlsúlyban, csak a Miyavi zenéjébe passzoló elemek lettek megtartva és okosan beépítve és sokkal inkább japán az egész anyag, mint bármi amit a Fire Bird óta összehozott a gitárszamuráj. Japán dalszövegekből is több van és amikor egy szám tényleg nagyon pop irányba megy el (Under The Same Sky), akkor is látványosan inkább a dallamos, együtténeklős J-Pop slágerek felé húz, nem pedig az amerikai toplistás hangzás felé. Az egyetlen gyenge láncszem a lemezen mondjuk pont a leginkább J-Pop szerzemény, a záró, Daoko-val közös duett, node az inkább az énekesnő dala, annak nem is rossz, a Miyavi nélküli részek a maguk ugribugri popos módján jók, de a kettejük nagyon különböző stílusa egyszerűen nem akar összeállni. Mondjuk ez hivatalosan amúgy is csak bónuszdal és érezhetően nem szerves része a lemeznek, azt viszont újra alátámasztja, hogy ezt a kollab vonalat lehet pihentetni kellene most egy kicsit.

A többi dal viszont maximálisan hozza azt ami miatt nagyon lehetett szeretni Miyavi kb. 2010 óta kiadott lemezeit: nagyon dallamos, nagyon pop-rock, nagyon könnyed, de közben nagyon komplex és kifinomult is és habár első hallgatásra van egy-két szám amin lehet, hogy átsiklunk, de újabb menetek alatt rájövünk, hogy, habár észre sem vettük, de azok is megmaradtak a fejünkben és úgy bólogatunk rájuk és dúdolgatjuk az egyébként gyakran egyértelműen koncertes együtténeklésre kiagyalt refréneket, mintha valami ezeréves kedvencet hallgatnánk. És apropó koncert: természetesen az egyébként júliusban megjelent album kritikájának az ad apropót, hogy Miyavi hétfőn újra Budapestre jön, ráadásul a legutóbb kissé talán túlzottan is kompaktnak bizonyuló A38 után megint a tágasabb Barba Negra klubba, ahol érdekes lesz látni, hogy élőben hogyan működnek a friss dalok, ahogy azt is, hogy a régebbi favoritok közül ezúttal éppen mi kerül majd elő. Annyi mindenesetre biztos, hogy a No Sleep Till Tokyo nem csak a felemás Samurai Sessions kitérők után kellemes meglepetés, hanem úgy általában is a legerősebb eddigi Miyavi albumok egyike lett.

No Sleep Till Tokyo @ Spofity

No Sleep Till Tokyo
2019.07.24
01.Stars
02.No Sleep Till Tokyo
03.Tears On Fire
04.Other Side
05.Samurai 45
06.Butterfly
07.Walk With Me
08.Under The Same Sky
09.We Can’t Stop It (Rewind)
10.Daoko x Miyavi: senkyakubanrai (千客万来)

Tags:

Szólj hozzá

© 2002-2018 SoundOfJapan+ · RSS · Japán és ázsiai zene + szubkult · Facebook: SoundOfJapan FB