A visual bandák közül egy-kettő már játszott különböző dél-kelet ázsiai országokban, de nyugati szereplésük körülbelül két éve kezdodött Amerikában a Duel Jewel első ottani fellépésével. Ők még később is visszatértek az államokba, csakúgy, mint az őket követő Blood. Azonban, habár a fellépések mindig igencsak sikeresek voltak, a komolyabb visual rajongók mindigis nagyon húzták a szájukat miattuk, aminek két fő oka volt. Az egyik, hogy ezek a zenekarok (köszönhetően igencsak közepes zenéjüknek) hazájukban nem igazán vitték sokra, Amerikában viszont a zenével nem igazán törödo elvakult közönség az egekig magasztalta őket és népszerüségük lassan a műfaj legnagyobb és legjobb zenekaraival vetekedett. A másik ok ami miatt nem igazán lehetett ezen fellépéseket komolyan venni a helyszinük volt. Ellentétben Japánnal ahol a visual zenekarok kis klubbokban, később pedig, ha népszerübbek lesznek nagyobb koncerttermekben játszanak, Amerikában animeconokra hívták meg őket, összekeverve ezzel két olyan szubkultúrát aminek egyébként gyakorlatilag semmi köze egymáshoz. Az ezen rendezvényekre eltévedő emberek többségének még magáról a műfajról is jó esetben is csak felszines elképzeléseik volt, a zenekerról meg aztán végkép semmi, de mivel japán előadókról volt szó hisztérikus fogadtatásban részesítették őket, minthacsak a világ legjobb bandáiról lenne szó. Vagyis összeségében nem igazán volt másról szó, minthogy a kétes értékű siker érdekében a fentemlített jóindulattal is maximum, ha középszerűnek nevezhető csapatok gyakorlatilag kiárusították magukat a zenéjükkel mit sem törödő közönségnek olyan rendezvényeken, melyeken magára valamit is adó rock-zenekar soha nem lépne fel.

Szerencsére az francia szervezők, köszönhetően annak, hogy nem valami túlcsorduló lelkesedéstől hajtott rajongók, hanem a műfajjal hosszú évek óta komolyan foglalkozó emberek, már nem estek ebbe a hibába és nem az animéken keresztül, vagy "fú-fú, sexy japán crossdresserek!" stílusban próbálták eladni a visual-kei-t, így nem valami con keretében szervezték a koncertet hanem egy rockzenekarhoz milliószor jobban illő helyszinen, egy kis klubban. Ez mindenképpen jó előjelnek tünt, viszont bármennyire is logikus választásnak tüntek a korábbi külföldi szerepléseik miatt, annak nagyon nem tudtam örülni, hogy a Blood lesz a fellépő. Az albumaik egy-két szórványos jobb pillanatot leszámítva teljesen jellegtelenek és úgy hangzanak mintha valami kilencvenes évek közepén létezett, de méltán elfeledett visual banda készítette volna őket. Erre még rátett egy lapáttal a néhány hónappal korábbi Ohayocon-os fellépésükről keringő, végtelenül kiábrándító és unalmas videó. Egyetlen reményem az volt, hogy a videón látható fellépéssel ellentétben, ahol a zenekar a hatalmas sivár szinpadon sétálgatott fel-alá, itt talán a klub-környezet segít majd, hogy valami hangulata is legyen a koncertnek.

A helyszin a Párizs észak-keleti csücskében található Glaz'Art klub volt, amely előtt már a kiírt, este tíz órás kezdés előtt bő másfél órával is jónéhány ember ácsorgott. A koncert iránt egyébként hatalmas volt az érdeklődés és a négyszáz férőhelyes klubba már februárban, egy-két héttel a jegyárusítás kezdete után elfogyott az összes belépő, bizonyítva ezzel is, hogy Franciaországban milyen komoly közönsége lett mostanra a műfajnak. A folyamat valamikor a kilencvenes évek végén indult; akkor még csak egy-két mangákkal és animékkel foglalkozó üzletben bukkant fel elszórva néhány zenei CD, szigorúan csak a legismertebb előadóktól, viszont mostanra, a rohamosan növekvő közönségnek köszönhetően, már jónéhány üzletben igen komoly külön részleget kapott a műfaj és a számtalan CD és DVD mellett az összes nagyobb zenei témájú japán újság is könnyedén beszerezhető. Ezek ismeretében nem meglepő a nagy érdeklődés, az pedig, hogy a számtalan lehetséges európai helyszin közül éppen Párizsban valósult meg az első visual koncert annak köszönhető, hogy az ottani szintér sokkalta szervezettebb mint bármelyik másik a kontinensen.

A kapunyitáshoz közeledve egyre többen nézegettek ki a klub ajtaja mögül, majd az együttes egyik kisérője és egy másik, a találgatások alapján a hírneves Fool's Mate-nek dolgozó fotós is kijött fényképezgetni. Aztán végre eljött a nagy pillanat és kinyíltak a kapuk és miután az ajtónál álló emberke mindenkinek a kezébe nyomott egy Blood kérdőívet (klikk ide) megkezdődött a versenyfutás a jó helyekért. Mint mindig most is az első sorra pályáztam és így már az ajtó elött is a sor elején ácsorogtam, azonban a ruhatárnál és az előre foglalt jegyeket osztogató illetőnél is várakozni kellett, így a szinpad elött csak a második sorig sikerült előrefurakodni, ami viszont később nagyon szerencsés dolognak bizonyult.

A Blood mellett két francia 'visual' zenekar is játszott még aznap este, akik miatt már előre aggódtam, semmi jóra nem számítva. Míg az első fellépőre várt mindenki a háttérben meglehetősen korrekt válogatás pörgött, jó érzékkel keverve a műfaj klasszikusait és az újabb kedvenceket... Luna Sea, Nookicky, Laruku, Dir en grey, stb. Szépen sorban özönlöttek be az emberek és lassan megtelt a klub koncertterme. A közönség nagyrésze (elsősorban persze a többségben levő női részleg) alaposan kiöltözött az eseményre, de (szerencsére?) cosplay kisérletek nem igazán voltak, inkább a goth és esetleg fetish behatású ruhaköltmények jellemezték a többséget.

Mikor felbukkant az első banda és elkezdték a koncertjüket abban, ahogy várható volt, nem volt köszönet. Az első fellépő a Kairo nevezetű, egy-két éves múltra visszatekintő banda volt, akiket már korábbról is ismertem, köszönhetően egy francia ismerősnek, aki 'French visual band... listen and laugh' megjegyzéssel küldött el tölük pár számot elrettentésként. Habár ennek köszönhetően fel voltam készülve rá, hogy borzasztóak lesznek, a zenéjük szavakba önthetetlenül alacsony szinvonala és jellegtelensége így is meglepett. A közönség nagyrészét ez azonban láthatólag nem zavarta és nagy lelkesedéssel tapsikoltak és bíztatták a szinpadon tevékenykedő egyéneket. A számokban abszolúte semmi nem volt ami kicsit is felkelthette volna az ember figyelmét, hacsak nem az, hogy az énekesnő mennyire nem képes dallamokat énekelni, vagy követni a zene ritmusát. Ez akkor lett különlegesen feltünő mikor a fellépésük vége felé eljátszották a Kagerou egyik legeltaláltabb darabját, a jobb sorsra érdemes 'yuugure no shazai'-t amit még az énektéma alapján is csak alig-alig lehetett felismerni.

Ami némiképpen ijeszto volt az az, hogy sokan, mint kiderült nem csak udvariasságból tapsoltak a zenekarnak, hanem tényleg jónak tartották amit csinálnak. A koncert után a közönség egy tagjának reakciója ("impresszív! most látom oket másodszor és egyre jobbak!") némileg ledöbbentett, nomeg ezután felmerül a kérdés, hogy milyen lehetett az a korábbi koncert, ha ez ahhoz képest jobb volt... De legalább annyi kiderült, hogy belegondolni is rossz, hogy mi lett volna a visual-ból, ha nem Japánban, hanem valahol máshol alakul ki a műfaj.

Körülbelül háromnegyed óra szenvedés után végre végetértek a megpróbáltatások és a Kairo elhagyta a szinpadot és nem sokkal később már fel is bukkant a szinpadon Kiwamu, a Blood vezetője, hogy összerakja a csapat felszereléseit. A szervezők csak a kitörő nagy sikongatás és lökdösődés láttán eszméltek, hogy akkor talán addig míg készülődik a banda össze kellene húzni a függönyöket, minek következtében a következő negyed óra a függönyt fogó biztonságiak és technikusok, valamint a függönyök között/alatt/mellett leskelődni próbáló közönség szórakoztató párharcával telt el.

Végül eljött a nagy pillanat, a közönség fülsiketitő ovációja közepette széthúzódtak a függönyök és a három zenekartag azonnal bele is kezdett az első számba. Pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem kell amiatt aggódni, hogy ahhoz a bizonyos Ohayocon-os fellépéshez hasonló unalmas produkcót kell majd végigszenvedni. Éppen ellenkezőleg, a közönség aktivitása, a zenészek lelkesedése, a jó hangosítás már önmagában megteremtette az a hangulatot, ami a kis klubkoncerteket olyan nagyszerűvé tudja tenni, de ami persze a legfontosabb, maga a zene is sokkalta erőteljesebbnek hatott így élőben mint az albumokon.

Persze lehet, hogy ebben a meglepő minőségbeli ugrásban annak is szerepe volt, hogy a csapat nem sokkal a koncert előtt nagyszabású tagcserén esett át. Közvetlenül a január végi amerikai koncert után távozott (ki lett rúgva?) a csapatból az énekes Takeshi és a gitáros Taichi és így magára maradt a két alapítótag, Kaede (basszgitár) és Kiwamu (gitáros, zenekarvezető és látványfelelős). Röviddel ezután viszont jött is a bejelentés, hogy új énekes csatlakozott hozzájuk Fu-ki személyében. Mivel persze időközben semmi új anyag nem jelent meg tölük, senki sem tudta, hogy mennyire passzol majd a csapatba az új tag, meg persze, hogy milyen hangja van. Azonban szerencsére gyorsan kiderült, hogy Fu-ki, aki már a harmadik énekes a Blood történetében (az első egy Dai nevezetű illető volt) jobb hanggal rendelkezik mint bármelyik elődje, sőt még angolul is tud valamennyire, mint az kiderült a számok közötti rövid köszönetekből és hasonlókból.

A zenekar hatalmas lelkesedéssel játszott, Fu-ki-n és Kaede-n sokat mosolygott és úgy általában látszott, hogy jól érzik magukat, Kiwamu meg szokása szerint játszotta a nagy coolos visual shockert (ami sokszor nem igazán vette ki jól magát... valljuk be lenne még mit tanulnia, egynéhány ilyen téren sokkalta tehetségesebb kollégájától). Kiwamu az első számot még csini kis fekete angyalszárnyakkal a hátán zenélte végig, de aztán láthatólag nagyon zavarta, hogy folyton beleakad mindenbe és egy idő után inkább bedobta őket a közönség közé (a koncert után egy boldog fiatalember rohangált velük büszkén fel-s-alá) ezután meg jött a kötelező művér-kapszula harapdálás. A nagy lelkesedés a közönségre még inkább jellemző volt, amiből problémák is adódtak, mivel a klub láthatólag nem volt ekkora tolongásra felkészülve. A baj igazából nem abból eredt, hogy a közönség folyamatosan mozgott, ugrált és nyomakodott előre, hanem, hogy a szinpad max ha 20-30 centi magas volt és így semmi sem volt ami megtartotta volna az embereket, aminek következtében folyamatosan döltek a szinpadra azok akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk. Ráadásul a hátrébb állók valószínüleg nem igazán látták ebből semmit, így továbbra is ugyanúgy nyomakodtak. Ebből egy-két kisebb sérülés is lett és klub úgy próbálta menteni a menthetőt, hogy két biztonsági begugolt a szinpad elejére tartani az embereket, aminek az lett a következménye, hogy az idő előrehaladtával stagediving és tapi-tapi fanservice szempontjából egyre inkább belelkesülő Kiwamu az ő hátukra felkapaszkodva dőlt bele a közönség sorai közé a rajongók (de határozottan nem a biztonságiak) legnagyobb örömére. Normálisabb helyeken, ahol ilyen alacsony a szinpad, raknak elé egy korlátot, de persze nem csak a klub hibája a dolog, hanem a szervezőké is, akik nem szóltak előre, hogy mi várható.

A koncert előrehaladtával csak fokozódott a hangulat és ennek következtében a mozgolódás, valamint a fokozódó hőség is rátett egy lapáttal és a zenekar tagok is egyre ziláltabban néztek ki... kezdtek elfolyni a sminkek és megtépázódni a különben sem túl dekoratív kosztümök. Én a szinpad baloldalánál voltam és valamennyire megtartottak az első sorban állók, de még gyakran így is a közeli oszlopba kellett kapaszkodni, hogy ne boruljak el a körülöttem állókkal együtt és a fényképezőgépet is nem kis feledat volt így kezelni és biztonságban tartani egyszerre. A nap hőse az az est jórészében a szinpadon tevékenykedő, zenekarral érkezett filmes volt, aki csak nagy nehézségek árán tudta ellétni feladatát, vigyázva, hogy a csapattagokba se ütközzön bele, a közönség se döljön rá és még a szinpad belfelén pörgő, Kiwamu által felügyelt háttérvetitésbe se lógjon bele.

Zeneileg nagyon jó volt a koncert és a retro, 90es évek végi visualt idéző hangzás mely annyira félresikerülten hangzik a Blood lemezeken, itt éppenhogy előnyére vált a csapatnak és kicsit olyan érzés volt a buli mintha visszakerültünk volna az indies visual szintér fénykorába, valami kis tokiói klubba. A koncert fénypontja azonban a zeneileg a többi közül leginkább kilógó szám, a 'morphine' volt amely a DATról pörgő alapok lehetőségeit kihasználva az elektronikával igencsak megdobott remixverziójában hangzott el.

Körülbelül negyvenöt-ötven perc után a csapat elköszönt és levonult a szinpadról, de persze hatalmas hangzavar közepedte néhány perc múlva vissza is tértek. Ekkorra Fu-ki, a meglehetősen megviselt kösztümét lecserélte a zenekar logójával díszített polóra és ennek örömére újra megcsillogtatta angol tudását: "We sell t-shirts and CDs beside the entrance! Please buy our t-shits and CDs!" Két szám, majd újabb levonulás, majd jött a második ráadás. Most már Kaede is váltott a jóval kényelmesebb trikóra, csak Kiwamu maradt meg a zilált fekete női ruhájánál. Még két dal, köztük befejezésnek a csapat talán legnépszerűbb szerzeménye a Death Dies és végleg elhagyták a szinpadot, integetve és megköszönve a lelkesedést.

Még eltartott egy ideig a sikitozás, majd mikor újra beinultak a random JRock zenék a hangfalakból, elkezdett szétszéledni a tömeg a klubban. Ki-ki a maga útján, vagy a bárt megrohamozva, vagy a nyomakodásban elsodródott ismerősöket keresve. Egy idő után elkezdett játszani a másik helyi visual wannabe zenekar, az egyes hírek szerint direkt ezen nagy alkalomra alapított Krepuskule. Az első egy-két perc alapján az ő zenéjük jobbnak tünt mint amit a Kairo művelt korábban, de gyorsan kiderült, hogy tényleg maximum csak a másik bandához képest lehet őket akármennyire is pozitívan megítélni. Kb. olyanok voltak mint egy nagyon rossz The Gathering, hihetetlenül unalmas és egyhangú dalokkal. Szerencsére azonban őket már nem voltam kénytelen az első sorokból nézni, így inkább cseverészésre használtam fel az időt, valamint arra, hogy alaposabban körbejárkáljam a klubbot. Ekkorra az előtérben levő merchandise pultot, ahol a turnékon megszokott olcsó árak helyett, borzasztó drága japán árakon árultak CDt, trikót ésatöbbit, már áthatolhatatlan embertömeg vette körbe, ami csak töményebb lett mikor egy idő után felbukkant Kiwamu is a környéken és persze mindenki letámadta autogrammokért. Ez egy idő után olyan tömeget eredményezett, hogy a bejárat gyakorlatilag használhatatlan lett, ezért inkább némileg szervezettebb keretek közé terelték a dolgokat és most már mindhárom zenekartag felvonultatásával áthelyezték az aláírásosztogatást a klub hátsó, ücsörgős helységeként funkciónáló fedett kerthelység egyik asztalához.

Közben szerencsére a Krepuskule siralmas produkciója is végéhez ért és újra random visual darabok szóltak. A közönség jóideig nem nagyon reagált az eseményekre, csak bő fél óra elteltével kezdtek páran bátortalan táncikálásba. Ekkor viszont már kezdett igencsak késő lenni, tehát tettem még egy utolsó kört, majd nekivágtam a hazáig tartó hosszadalmas gyalogútnak, még mindig igencsak meglepődve amiatt, hogy végülis milyen jól sült el a koncert. Reméljük, hogy a szervezők véghez tudják majd vinni nagyszabású terveiket és még sok más visual csapat követi a Blood-ot Európában... lehetőleg borzasztó előzenakarok nélkül.

Kapcsoldódó linkek:
Blood hivatalos oldal