Boldog (kicsit megkésett :)) újévet mindenkinek! Végre volt időm leülni és ráncba szedni a gondolataimat a 2015-ös év azon lemezeivel kapcsolatban, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám. Ez alkalommal könnyebb dolgom volt, mint tavaly – sajnos, ugyanis nem sok olyan kiadványt hallottam, ami igazán megfogott volna, így viszonylag gyorsan összeállt a top 10. Voltak persze kellemes lemezek így is, csak túlságosan kevés érte el azt az ingerküszöböt, ami egy-két hallgatásnál többre ösztökélt. No de lássuk végre a kedvenceket!
Az év legjobbjai
Burgh – All About Techno Narcisse
Ezt az underground társulatot teljesen véletlenül fedeztem fel – mint utólag kiderült, a Hysteric Picnic nevű banda utódzenekaráról van szó, ez pedig az első lemezük. Nos, soha jobb kezdést! A srácok ügyesen ötvözik a vehemens post-punkot a szörfös lazasággal, sőt hangulatban és hangzásban néha egészen olyanok, mintha valami bizarr ’60-as évekbeli group sounds őskövület éledt volna újra, csak éppen úgy döntöttek, hogy pár fokkal punkosabbra tekerik a figurát. A kicsit zakkant muzsikához kellőképpen nyegle vokál dukál, de ez ide pont megfelelő. Tömör, velős, tele fogós dalokkal, amikre jól lehet rángatózni egy képzeletbeli fülledt tokiói rock klubban.
cali≠gari – 12
A cali≠gari az a zenekar, amivel abszolút elfogult vagyok, így nyilván muszáj volt felírnom a tavalyi albumukat a listámra! Na jó, valójában tényleg minőségi anyagról van szó, ráadásul mintha egy kicsit jobb is lenne, mint az ezt megelőző, 2012-es eresztésük – de legalábbis változatosabb. Igaz, hogy a korábbi nagylemezük se volt éppen szürke, de ezúttal van minden, mint a búcsúban: ’80-as évekből kiásott new wave szintifutamok és csattanó basszus-hangzás, shoegaze-es álomzaj és… szaxofonok! Az immár trióra fogyatkozott grupp nem hazudtolta meg magát, ismét olyan lemezt tett le az asztalra, amiben megvan a dög, a dallam és az őrület is – persze hallgatóbarát kiszerelésben.
Grieva – Mousou shugisha no haitoku.
A cali≠garihoz hasonlóan a Grieva is kedvenceim közé tartozik, mégsem gondoltam volna, hogy viszonylag fiatal banda létükre ilyen színvonalas mini album rejtezik a tarsolyukban. Nem tudom, vajon a dobos váltás az oka, vagy csak kifogtak egy ihletettebb periódust, mindenesetre akármit adtak ki tavaly (kislemezek, szereplés a kiadói válogatásalbumon), egytől egyig telitalálat lett nálam. Sokkal vadabb, arcbamászóbb és markánsabb, mint bármi, amit eddig kiadtak a kezeik közül. Természetesen továbbra is kikacsintanak egy-egy konkrét old-school visual kei dalra vagy zenekarra, de most már a lenyúlás réme nélkül. Ezek után el se merem képzelni, az idei albumuk milyen lesz!
Hirasawa Susumu – Hologram wo noboru otoko
Hirasawa mester nem ma kezdte a szakmát, ez pedig legújabb lemezén is hallatszik: az egykori P-MODEL főnök továbbra is maximalista módon vegyíti az ambient atmoszférát a futurisztikus, szintetizátor alapú hangszereléssel és szárnyaló énektémákkal – olyan szürreális, bio-mechanikus egyveleget létrehozva, ami csak a sajátja. Néha egészen sivár, disztópikus hangulatú lesz a végeredmény, máshol meg játékos, élettel teli, a középpontban Hirasawa vibráló lelkével – és pszichedelikus hatású dallamaival –, amivel életet ad a furcsa, ketyegő masinának, ami a lemez motorját hajtja. Erősen ajánlott cucc, ha szeretnétek egy kicsit kiszakadni a szokásos pop-rock körforgásból.
KEEL – Float of R’lyeh
Eredetileg itt egy dupla lemezes megoldás szerepelt volna a KEEL két tavalyi EP-jével, közben viszont ráébredtem, hogy év végén kiadtak ám egy maratoni hosszúságú koncertlemezt is, szóval muszáj volt rárepülnöm a lehetőségre. A Nagoya-kei színtér büszkeségei (Ryo! aie!) által vezetett zenekar eddig kizárólag csúcskategóriás kiadványokat jelentetett meg; gyönyörű, sötét hangulatú, magával ragadó stílusukkal meg egyből levettek a lábamról. Ez a live album is pazar teljesítmény, szép arányosan szól, meg mindig külön öröm playbacket mellőző visual kei bandát hallani – ráadásul kapunk még hat vadonatúj dalt is a korábbi tucat mellé! Egyszerűen kihagyhatatlan.
Marco – Kindai Black
A Marco muzsikája a kezdetek kezdetén még nem tűnt túlságosan maradandónak, az idő előrehaladtával viszont kezdtek egészen pofás kis nótákat összehozni, ennek a fejlődési folyamatnak pedig (egyelőre) ez a szóban forgó mini album a csúcsa. Azért tegyük hozzá: ebben a bő húsz percben nem csinálnak semmi olyasmit, amit a Merry ne produkált volna annak idején, de ettől még baromi jó az anyag. Lazán sorjáznak egymás után a belevaló, punkos tempójú vagy metalosan szigorú szerzemények, azzal a tipikus retro-rock mázzal leöntve, amitől kb. minden egy picikét menőbben hangzik. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben még hova fejlődnek, mindenesetre én bizalmat szavazok nekik!
sukekiyo – VITIUM
Kyo csapatát igencsak a szívembe zártam az utóbbi időben – ez nem is csoda, ha egy banda olyan kiadványokkal jelentkezik, mint a VITIUM. Amíg a sukekiyo bemutatkozó lemeze talán egy kissé terjengősre sikerült, ezzel a „mini” albummal sikerült eltalálniuk az arányokat. Továbbra is ugyanazt a misztikus hangulatú, kísérletező kedvű avantgárd art-rockot nyomják, mint eddig, csak itt kompaktabb formában. Érzésem szerint a VITIUM-mal ért révbe a társulat, egyszerűen minden nagyon klappol: Kyo énekes megoldásai, a remek hangszerelés, vagy ahogy a sejtelmes dalok kibomlanak – sohasem tudhatod, hogy hová vezetnek, miután magukkal rántanak a mélységbe. Roppant erős anyag!
THE HAKKIN – Joucho
Sajnálatos módon a HAKKIN gárdája már nincs velünk, tavaly ősszel feloszlottak, de előtte legalább eljutottak addig, hogy teljes értékű albumot is kiadjanak! A Joucho teljes mértékben követi a banda tavalyelőtti mini albumának vonalát, azaz most is nosztalgikus időutazásra kell számítani, bele a neonfénytől csöpögő ’80-as évekbe, über-dallamos és fogós retro-bonbonokkal. A new wave elemek közé ezúttal mintha kicsit kevesebb gitár vegyült volna, inkább újhullámos pop a téma, szintis betétekkel – helyenként még a cali≠gari retrósabb pillanataira is hajaz, és itt is előkerül a szaxofon egy dal erejéig. Méltó búcsú egy jópofa, különc, alulértékelt zenekartól – remélem, hallunk még a tagokról!
THE MORTAL – I AM MORTAL
A BUCK-TICK-es Atsushi elég korrekt gárdát rántott maga köré a THE MORTAL szólóprojektre, amelynek már a beharangozásánál lehetett tudni, hogy a mester visszanyúl zenei gyökereihez, a post-punkhoz és a goth stílushoz, így nyilván én is dupla lelkesedéssel vártam, mit főznek ki a boszorkányüstben. Az bemutatkozó mini album érzésem szerint kissé felemásra sikerült (az Engrish részeket bárcsak tudnám feledni!), a nagylemez viszont megugrotta az elvárásaimat! Igényes, érett dark-rock dalcsokorral van dolgunk, amibe minden résztvevő hozzáadta saját stílusát: egyszer kaotikus és zajos, máshol letisztult és meseszép témákkal találkozunk. Egységes atmoszférája ellenére meglepően változatos anyag.
TOWA TEI – CUTE
TOWA TEI, az elektro-guru tavaly is új albummal örvendeztette meg hallgatóságát – jómagam újoncnak számítok még, így nekem ez volt az első komolyabb ismerkedési kísérletem a zenéjével, és határozottan kellemes volt a hatása! Mondjuk eleve elég jó közreműködőket gyűjtött a mester maga köré – pl. UA vagy Yukihiro Takahashi –, amitől kellőképpen sokrétű is lett a végtermék. Leginkább felhőtlen táncolásra, de legalábbis elismerő bólogatásra ingerlő szerzemények egymásutánjából áll a CUTE, amelyen csúcsra járatják az elektronikus pluttyogásokat meg kattogó ütemeket. Ebből a szempontból tökéletes választás volt a LUV PANDEMIC-et megtenni klipnek, jól összefoglalja az album könnyed, fülbemászó jellegét.
Futottak még…
Akadt még azért korrekt lemez tavaly: az év elején például a Kuroyuri to kage bemutatkozó nagylemeze, a Hinikuna tane no hikutsuna me. igencsak meggyőzött, hogy érdemes követni a darkos visual bagázst (nyáron aztán mini albumot is kiadtak, az sem lett rossz), illetve a Liraizo is megjelentette első albumát (Kodomo tengoku), ami szintén ütős lett, egyszerre dallamos és vadulós. Hasonlókat lehet elmondani a MUCC legutóbbi anyagáról, a vicces című T.R.E.N.D.Y. -Paradise from 1997-ről: hatásos ötvözete Tatsurou-ék korábbi stílusainak, a keményebb riffektől a poposabb megoldásokig. Az indie-rock színtéren 2015-ben nem igazán találtam letaglózó erejű kiadványt, de mindenképpen érdemes említést tenni a PELICAN FANCLUB azonos című EP-jéről, ami azért eléggé ott volt a szeren a maga álmodozós, mégis feszes dalgyűjteményével. Végezetül a Xaa Xaa mellett sem lehetett szó nélkül elmenni: a fiatal visual brigád több mini albummal és kislemezzel is elárasztotta a piacot, nekem ezek közül a Kowai kurai (avagy Kowai Cry) c. nyitó EP volt a csúcs.
__________________________________________________________________________
BEST OF 2015
