Az elsősorban kisérleti elektronikus zenékre koncentráló XPeripheria fesztivál létezésének négy éve alatt hatalmasat felejlődött. Az első XP még egy igencsak low-budget esemény volt, számtalan (többnyire roppant érdektelen) magyar előadóval valamint pár DJvel... (akkorról az egyetlen nagyon is maradandó emlék az egyszem külföldi fellépő a finn Panasonic által lenyomott zúzda volt) Innen négy év alatt eljutottak odáig, hogy most már kétnapos a fesztivál és a program tömve van a világ minden tájáról idesereglett, a műfaj legjobbjai közül kikerült előadókkal.

Zero Day - 2003 Majus 2 - Kultiplex

XP4 flyerAz első, viszonylag kevésbé ismert előadókat felvonultató nap a volt BlueBox/Kinizsi mozi helyén működő Kultiplex-ben lett megtartva és a hely pont elégnek bizonyult a párszáz érdeklödő számára.
Az első fellépő az est egyetlen magyar résztvevője, az egyszemélyes Nicron projekt volt és bennem nem igazán hagyott mély nyomot. Habár volt azért néhány érdekesebb pillanata, a zene nagyrésze semmi olyat nem tudott nyújtani amit nem hallottunk volna már ezerszer a megszámlálhatatlan egyéb kisérleti-elektrionikus előadótól. Nomeg megint előjött az a probléma ami a tavalyi XPn is igen zavaró volt több előadónál, miszerintis, hogy a szinpadon ácsorgó laptopját bámuló ember nem igazán nevezhető különlegesebben érdekfeszítő látványnak.

A Nicron programjával minden szempontból szöges ellentétben állt a német gitárzseni Caspar Brötzmann vezette gitár-basszus-dob felállású trió, a B-P-W által lenyomott műsor. Mikor Brötzmann még valamikor a kilencvenes évek közepén nálunk járt akkori zenekarával, a már akkoris nagyon erősen jelenlévő kisérletező hangzás mellett azért a számok többé-kevésbe a hagyományos rock-dalokra jellemzően voltak felépítve. Ez a hagyományos dal-szerkezet mostanra teljesen eltünt. Ami maradt az jórészt improvizatív, iszonyatos energiákkal teli brutális noise-rock. A zene folyamát Brötzmann irányította zajforrásként használva gitárját, a többiek pedig tökéletes érzékkel követték, mindig pontosan tudva, hogy hol és mit kell hozzáadni a hangfolyamhoz. Ez leginkább az utolsó szám alatt volt érezhető ahol a kezdeti, csendes hangokból lassan, szinte észrevétlenül jutottak el fokozatosan durvulva a végső brutális zajfolyamig. A lenyűgöző, engem leginkább a Keiji Haino vezette Fushitsusha zenei világára emlékeztető koncert egyetlen hátránya a rövidsége volt... harminc percet ha játszottak összesen. Ez persze érthető, mert sok fellépőt felvonultató fesztiválokon ez a normális, de a probléma inkább az, hogy most valószínüleg megint éveket kell várnunk míg egy újabb noise-rock banda eltéved mifelénk.

Ezután következett a nap fénypontja, a japán Tujiko Noriko fellépése. Tujiko az utóbbi egy-két évben vált az európai kisérleti-elektronikus szintér üdvöskéjévé, köszönhetően az osztrák Mego kiadónál megjelent lemezeinek. A fesztivál többi fellépőjétől már kinézetben is igencsak elütő, élénkpiros ruhát és magassarkú cipőt viselő japán hölgy már azzal megnyerte magának a közönséget mikor mosolyogva feltipegett a szinpadra, majd míg vártunk míg beállítgatta a Mac laptopján a dolgokat belegügyögött a mikrofonba egy "chotto matte"-t. A koncertre végig nagyon bensőséges hangulat volt jellemző... Tujiko mindenkit elbűvölt ahogy ott állt a laptopja mögött, feje felett a lassan körbe-körbe forgó diszkógömbbel és a hangfalakból kiáradó, széttöredezett hangokra, kislányos hangján énekelte hol japán, hol angol szövegeit. A lemezein sokszor igencsak erősen érezhető Laurie Anderson hatás itt szinte teljesen elmaradt, helyette sokszor az izlandi díva, Björk neve ugrott be inkább. Egyébként nekem így élőben sokkal inkább átjött Tujiko zenéje mint lemezről és furcsamód a hangja is sokkal erősebbnek tünt... míg az albumokon néhol eléggé haloványnak hangzik az ének, itt nagyonis erőteljes és karakteres volt, ahogy szétáradt a teremben, néhol igen erős kontrasztot alkotva a zene zajos hangjaival. Pont az ellenkezőjét hozta hangulatban, mint az XPeripheria tavalyi japán fellépője, a noise-nagymester KK Null. Míg Kazuyuki a zenéjéből áradó hihetetlen energiával taglózta le a közönséget (az elkapott beszélgetés foszlányokból ítélve, egyébként legtöbbekben a tavalyi programból az ő fellépése hagyta a legméllyebb nyomot) addig Tujiko (aki 4.-én Szegeden is fellépett az Ultrahang Est keretében) kedvességével és furcsa kis küttyögésekből felépített zenéjével varázsolt el mindenkit. A napot kezdő Nicron-hoz hasonlóan mondjuk igazán zeneileg ő sem tudott sok újat mutatni (a hasonló stílusban nyomuló japán előadók közül például Takako Minekawa sokkal eredetibb és magávalragadóbb zeneileg) azonban sikerűlt olyan hangulatot teremtenie, hogy mindenki elégedetten hagyta el a termet a koncert végén.

Tujiko után még két fellépő volt soron. Elsőként a négytagú, osztrák Fuckhead mászott szinpadra akik nevükhöz illő műsort produkáltak a zene mellé. Alapruházatuk, szandál, alsónadrág és ing/atlétatrikó volt, de ez a koncert előrehaladtával igencsak megfogyatkozott, azonban erről inkább nem számolnék be, az oldal esetleges fiatalkorú látogatóira gondolva. :) Egyébként zeneileg nagyon jók voltak, az alapok is a helyükön voltak valamint a dobos, basszgitáros és a két énekes is kiválóan hozta amit kellett, azonban a koncert köré kerített showt néhol meglehetősen eröltetettnek éreztem és igen gyorsan unalomba fulladt részemről a dolog.

A nap utolsó fellépője az osztrák Raven Rec. volt, akik kellemes, ártalmatlan, a Kraftwerk nyomdokai haladó electro-pop zenéjükkel tökéletes levezetést biztosítottak a Zero Day-nek.

XP4 jegy

Titanium Day - 2003 Majus 3 - Naphall

Az első nap meglehetősen visszafogott (mondhatni olcsó) jellegéhez képest a Titanium Day igen nagy változást hozott. A klub mely a Hajógyári sziget egy eldugott zugában található és mindenféle hidakon és egyéb gyanús dolgokan átvergődve lehet megközelíteni, kiválló koncerthelyszin. Jókora terem (ez kellett is az igencsak nagyszámú látogató miatt), hangfal hegyek, és profi fénytechnika (ellenben a Kultiplexel, ahol a vizuális látványt egyszem, bizonytalan kinézetű vezetékeken lógó, néha-néha bekapcsolt diszkogömb próbáta ellátni..) Eredetileg úgy tünt ennek a napnak nem lesz semmilyen japán vonatkozása, de aztán mégiscsak lett (a közönség között felbukkanó Tujikón kívül is)...

A plakátokon is behirdetett pontos, hét órai kezdés az előző naphoz hasonlóan fél kilencre tolódott, de legalább addigra meg is érkezett a nézőközönség nagy része. Elsőként a  magyar Tigrics lépett szinpadra és számomra talán az ő programja tűnt a leggyengébbnek az egész fesztiválon: jellegtelen, ezerszer hallott hangok, érdektelen kompozíciók, következetlenül egymásra kevert, egymáshoz kicsit sem passzoló dolgok és nagyon-nagyon ritka és rövid jobb pillanatok. A következő fellépő a német Funkstörung duó volt, akik groove-os, táncolható darabjaikkal szórakoztatták a nagyérdemüt. Igazából elsősorban korai munkáikat ismerve valami zajosabb dolgot vártam tölük, de teljesen rendbe volt így is amit csináltak (csak az a Prince remix nem kellett volna a végére...) és a háttérvetitésnek köszönhetően ekkor bukkantak fel az első japán vonatkozású dolgok. Először valami Ultraman-kópia filmből tüntek fel részletek (talán a Hongkongi Inframan lehetett..?) majd a közönség legnagyobb csodálatára valami ősrégi live-action robotos akciósorozat roppant szórakoztató harcjelenetei következtek.

A nap harmadik fellépője az általam leginkább várt, ex-Napalm Death dobos, Mick Harris Scorn nevű, bő évtizedes múltra visszatekintő projectje volt. Ahogy várható volt az ő műsora alatt elsősorban az irgalmatlanul mély, néhol már a legelborultabb dark-core zenékre emlékeztető agyontorzított basszusoké volt a főszerep. Ezekre építette fel súlyos, fenyegető hang-kollázsait és csak időnként váltott vissza valamelyest visszafogottabb, de hasonlóan nyomasztó hangulatú dark-ambientre, csakhogy a következő pillanatban újra nyakunkba szakítson valami elementáris hangfolyamot. Szerintem övé volt az egész fesztivál messze legkoncepciózusabb műsora: minden egyes hang a helyén volt és végig érződött a Harris mögött levő jó tízéves tapasztalat.

Ugyanez a hatalmas tapaszlat volt érezhető a Scorn után következő Radioactive Man, vagyis Keith Tenniswood előadásán, azonban zeneileg a lehető legtávolabb álltak egymástól. Míg Harris brutális zenéjével a földbe sulykolta a közönséget, addig Tenniswood (aki máskor a finoman szólva is legendás Two Lone Swordsman duó egyik fele és a kilencvenes évek közepe óta fontos figurája az angol dance/acid-house szintérnek) végtelenül húzós, táncolható ütemei felráztak mindenkit. Az acid-houseos múltja száz százalékig átjött a zenéjén: a hangok, az átkeverések, a számok felépítése mind összetéveszthetetlenül angolok voltak és visszahozták bő egy órára azt a korszakot mikor az éppenhogy beinduló európai techno/house zenék még pezsegtek az energiától és a forradalmian új hangoktól. Ráadásul ekkor bukkantak fel a kivetitőn az újabb japán gyöngyszemek: először egy számtalan panty-shottal megtűzdelt, hetvenes évekbeli  "lány banda lekaratézza a yakuzákat" tematikájú filmremek képsorait csodálhattuk meg, aztán mikor kicsit később egy Puffy PV képsorai peregtek a vásznon az acid-house pörgés háttereként teljes volt az extázis.

Számomra a Scorn/Tenniswood fellépések voltak a fesztivál csúcsponjai és hozzájuk képest az egyébként az abszolút főeseménynek számító Alec Empire programja kicsit üresnek tünt, bármennyire is kivállló és innovatív volt különben. Ettől függetlenül lenyűgöző volt amit csinált, főleg mikor egy GameBoy széttorzított hangjait keverte bele a súlyos hangfolyamba, de én ekkor már inkább csak ez előző két fellépő zsenialitásán tudtam merengeni és nem voltam képes megfelelően odakoncentrálni arra ami a hangszorókból áradt felénk. A közönségnek maximum az okozhatott csalódást, hogy az egyébként Alec Empire védjegyének számító digital-hardcore-ból egy hangnyit sem kaptunk. A napot Radioactive Man DJ szettje zárta, de ezt már nem vártam meg, egyrészt a fenti okok, másrészt a hajnali három órás időpontnak köszönhető egyre inkább teret nyerő álmosság miatt.

Az XP4 összességében a fesztivál történetének kétségkívül legerősebb darabja volt, annak ellenére, hogy a tavalyi KK Null fellépés elementáris erejét továbbra sem tudta túlszárnyalni senki. Reméljük az XP szervezők jövőre is tudják hozni a szinvonalat és megint meghívnak valakit a japán noise, vagy kisérleti elektronikai szintér nagyjai közül is. Merzbow, Nobukazu Takemura, Susumu Yokota és még rengeteg más nemzetközileg is hatalmas elismerésnek örvendő zenész mind tökéletesen illene az XP programjába...

Kapcsolódó linkek:
XPeripheria hivatalos oldal