A nyolcvanas, kilencvenes években, mikor japán zenekarok
egész sora tört be a köztudatba szerte mindenfelé nyugaton, a három
buggyant oszakai kiscsajból álló Shonen Knife aratta talán a legnagyobb
sikereket. A Riding On The Rocket című kis remekükhöz készült űrhajós,
dinós, világmegmentős videót agyonjátszotta az MTV (azokban, a mára már rég a múltba
veszett időkben, amikor a csatorna volt a minőségi zenék egyik
legfontosabb útmutatója), folyamatosan turnéztak Európában és Amerikában, a lemezeik
is megjelentek a tengerentúlon és olyanok
tartoztak az elkötelezett rajongóik közé, mint a Nirvana vagy a Sonic
Youth tagsága, sőt az amerikai altern-, indie-rock színtéren odáig ment
a Shonen Knife őrület, hogy '89-ben a korszak egy sor felkapott zenekara
(a Sonic Youth mellett többek közt a Red Kross, a L7 és a Babes In Toyland)
feldolgozáslemezt is készített a dalaikból.
A nagy sikert pedig nagyrészt annak köszönhették, hogy ők testesítették
meg legjobban azt amit miatt a japán előadókban
annyira szeretett a nyugati közönség, vagyis, hogy vettek valami
nyugaton már unalomig ismételt alapot, csavartak rajta egyet, hozzáadták
a saját egyéníségűket, meg egy csipetnyi, jellegzetesen japános ízt és
kihoztak az egészből valami friss, egyedi, eredeti és egészen elképesztő
új dolgot. Esetükben ez az alap a Ramones klasszikus, végletegig
szimpla, egyszerűbb-mint-az-egyszer-egy punk-rockja volt, amit
nyakonöntöttek egy jókora adag, tipikusan japán, végletekig szirupos pop
esztétikával, szürreálisan cuki szövegekkel, kislányos énekkel és ebből
az egész bizarr keverékből összehoztak valami egyszerre dögös,
ellenállhatatlanul aranyos és fülbemászó egyveleget. És mindezt olyan hihetetlen természetességgel és lelkesedéssel csinálták,
hogy az embernek eszébe se jutott, hogy nem az a világ legtermészetesebb
dolga, hogy három, alig 160 centis lány, színes egyenrucikban nyomja
a punkrockot, headbangel a színpadon és közben süteményekről,
Barbie babákról, bölényekről, papagájokról és egyéb cukiságokról
énekel.
Nyugaton mindmáig kult-kedvencek maradtak és habár persze manapság már nincs
akkora hisztéria körülöttük, mint annak idején,
de még mindig
teltházasak a klubturnéik, a lemezeiken pedig következetesen viszik tovább a
régi, jól bevált formulát, mind zeneileg, mind szövegekben... immár harminc (!) éve.
És habár ezalatt volt pár
tagcsere, melyek miatt mára csak az énekes, gitáros Naoko maradt az eredeti
hármasból, de ezt a zenén szerencsére egyáltalán nem lehet érezni, az ma
is pontosan ugyanolyan magávalragadó, mint a klasszikus Let's Knife
album idején. Európába is
rendszeresen ellátogatnak pár évente, de általában maximum Németországig
jutnak csak, szóval mikor kiderült, hogy a harmincadik évfordulós turné
végre igazi nagy EU körút lesz, ami egészen Bécsig elér, nyilvánvaló
lett, hogy ezt biza nem szabad kihagyni.
Ráadásul az augusztus utolsó előtti napjára eső koncert helyszíne az
egyik kedvenc bécsi helyem, a Chelsea volt, ami egy vérbeli old-school underground
rock klub, 250-300 fős befogadó képességgel, minden héten egy pár
izgalmas koncerttel, részben hazai, részben éppen arrafele turnézó
kisebb, külföldi zenekarokkal és stabil törzsközönséggel, ami
különleges, családias hangulatot ad a helynek.
Fél tízkor kezdett a helyi
előzenekar,
ami egy Plaided nevű, két lányból
álló, a nyolcvanas éveket idéző alternatív indie-rockot játszó, ahogy utánaolvastam még nagyon friss
duó volt. A zenéjükben nem volt
semmi világmegváltó, nem csináltak semmi olyat, amit mások ne csináltak
volna meg már réges-rég, de ez nyilvánvalóan nem is volt céljuk,
viszont olyan lelkesedéssel nyomták a jófajta, old-schol, néhol
zajosabb, néhol dallamosabb altern-rockot, hogy nem lehetett nem
szeretni őket. Az utolsó számnál megcserélték egymást közt a gitár és
dob poziciót és habár lehetett látni és hallani, hogy kicsit
nehézkesebben kezelik a tőlük idegen hangszereket, itt még csak jobban
átjött, hogy itt még véletlen sem a hibátlan játékon, vagy a komplex
dalokon van a hangsúly, hanem a lelkesedésen, meg a zene szeretetén...
ami persze semmit nem ért volna, ha a zene nem lett volna a jó, de
szerencsére az volt a helyzet, így nem csoda, hogy a közönség imádta
őket és a végén hatalmas tapsot kaptak és alig akarták őket leengedni a
színpadról ráadás nélkül.
Mire felbukkant a Shonen Knife hármasa fél tizenegy körül, teljesen megtelt a klub és
az előzenekarnak köszönhetően már a hangulat alapozás is megvolt, így a
közönség pillanatok alatt ráhangolódott a koncertre,
meg a tempós,
könnyed punk-rockra, a második számra pedig, ami az egyik nagy
klasszikusuk, a Twist Barbie volt ("Blue eyes, blond hair, Tight
body, long legs, She's very smart, She can dance well... I wanna be
Twist Barbie!") már úgy vigyorgott mindenki, mint a hülyegyerek.
És ez így is maradt a koncert végéig, annyira ellenállhatatlan volt amit
ezek hárman műveltek a színpadon. Eleinte egy kicsit fura volt, hogy a
képekről, meg régebbi videókról megszokott kislányok helyett most már
bőven háziasszonykorú hölgyek állnak előttünk, de mivel a korukon kívűl
abszolúte semmi nem változott, sem a zene, sem a körités, sem pedig az a
végtelen lelkesedés amivel nyomták a cukiság túladagolásos
punkrockjukat, ezért teljesen természetesnek hatott ez az egész,
igazából végtelenül szürreális valami, amit csinálnak.
Szerencsére a koncert olyan volt, mint valami nagy best of válogatás,
így mindegyik korszakukból felbukkant egypár szám. A régi nagy
klasszikusok közül a Twist Barbie mellett még a Banana Chips került elő
("Banana Chips, Banana Chips, Banana Chips. Oh, yeah! Banana chips
for me! Banana chips for you!"), nomeg persze a kihagyhatatlan
Riding On The Rocket, amitől, ahogy várható volt, teljesen megőrült a
tömeg: középen egy csapat lány táncolt fülig érő vigyorral, miközben a
koncert miatt a németektől átvonatozó amerikai turistától kezdve, a
helyi underground színtér fura alakjain át a csuklószorítós,
csapzotthajú, ötvenes alkesz punkig mindenki csápolt, meg persze
énekelte a szöveget. És ettől a végtelenül vegyes, de a cukker japán
pop-punk dalocskákra együtt örjöngő közönségtől ha lehet még
magávalragadóbban bizarrá vált az egész este. Habár igazából a
pop-punkból a pop rész most eléggé háttérbe szorult: a zenekar jóval
karcosabban szólt, mint a lemezeken, vagy akár koncertvideókon,
köszönhetően annak, hogy most csak kisebb gitárerősítőket használtak,
amiknek alapból nyersebb a hangzása, de ez egyáltalán nem volt gond,
sőt, ez a punkosabb, koszosabb megszólalás kifejezetten a koncert
előnyére vált és adott az egésznek egy kellemes kis garage-rockos
feelinget.
Ritsuko
Emi
Naoko
A Riding On The Rocket mellett a koncert másik csúcspontja az egyik
újlemezes szám, az imádnivaló kis karibi ütemekkel feldobott Capybara
volt, ami egyben a legjobb bizonyíték arra is, hogy a lányok még ennyi
év után is könnyedén képesek instant klasszikusokat összehozni. A szám
előtt Naoko elmondta, hogy az egy
capybara
nevű állatkáról szól, aminek aranyos kis gömölyded teste van, meg
naaaaagyon cuki szemei és habár Európában kevésbé ismert, de a
japán
állatkertekben nagyon népszerű (a Dél-Amerikai kisemlős egyébként
magyarul a meglehetősen alacsony cukiság-faktorral rendelkező vízidisznó
nevet bírta kapni). A számok közt persze volt még pár hasonló kis
leállás, az egyik alatt Naoko arról mesélt, hogy mennyire örül, hogy 18
év után (!) végre sikerült újra elkeveredniük Bécsbe és, hogy a koncert
előtti szabadnapjukon a Leopold múzeumba járt és mennyire szép volt az
is, meg úgy általában I Love Vienna! Egy későbbi leállás alatt
pedig bemutatta a másik két lányt is, a 2006 óta vele zenélő
basszgitáros, énekes Ritsuko-t (aki a Kunsthistorisches Museumban járt,
aminek egész jól ki tudta mondani a kacifántos német nevét) és a tavaly kilépett Etsuko-t váltó
újonc dobost, Emi-t ("Yesterday... I
went to Donaukanal! Very beautiful! I love Vienna! And I ate... sushi!
Yumm-yumm!")
A nagyjából egy órás koncert után pedig jött a meglepetés ráadás: nem
sokkal a turné előtt jelent meg egy újabb lemezük, az Osaka Ramones,
amin, ahogy a címből is sejthető, Ramones dalokat dolgoztak fel és ezek
közül nyomtak le hármat: kezdésnek a Sheena Is a Punk Rocker-t, majd egy
kevésbé közismert darabot, amit szégyenszemre én sem ismertem fel, majd
zárásként a csapat talán legesszenciálisabb számát, a hírneves,
Hey-ho, Let's Go! refrénes Blitzkrieg Bop-ot. És hát hallottam már
jópár Ramones feldolgozást, de ezeknél hibátlanabbat, meg hitelesebbet
nem igazán, nem csoda, hogy a jelenlevő punkok teljesen oda-vissza
voltak a gyönyörtől. Meg úgy egyébként is: egyszerűen tökéletes volt a
koncert, az a fajta, amire simán megéri hosszú éveket is várni, ráadásul
még a koncert utánra is volt egy kis meglepetésük a lányoknak, mivel a
másoknál bevett szokással ellentétben nem a szintén ott bóklászó
technikusukat ültették le merch cuccokat árulni, hanem ők maguk álltak
be a pult mögé és végig mosolyogva, jó fél óráig állták a CDkért,
pólókért, matricákért, nomeg autogramért és közös fotóért sorban állók
rohamát. No, de hát így kell ezt: semmi felesleges sztárallűr és egyéb
hülyeség. Nálam az év egyik legjobb koncertje volt és nem tudom mikor
jönnek megint vissza Európába, de értük bármikor, bárhova, mert ha
valami, akkor ez az a fajta élmény volt, amiből egy adag nem elég.
Punk-rock
és cukiság túladagolás
