Vola And The Oriental Machine

Waiting For My Food

2006-01-25 / Daizawa Records

CD

A Number Girl a japán indie-rock színtér legmeghatározóbb zenekarainak egyike volt, így nem csoda, hogy 2002 végi feloszlásuk óta a volt zenészek utóéletét is nagy figyelem kiséri és szerencsére, habár az anyazenekar dallamokat és súlyos, zajos gitár-rock-ot tökéletesen ötvöző zenéjét nehezen pótolhatja bármi, a ex-tagok eddigi külön munkái is mind figyelemreméltóak voltak. Legtöbb figyelmet természetesen az énekes Mukai Shutoku csapata, a Zazen Boys kapta, azonban a Vola And The Oriental Machine debüt mini-albuma legalább annyi figyelmet érdemel.

A Vola mögött a Number Girl volt dobosa Ahito Inazawa áll, aki tavalyig szintén a Zazen Boys tagja volt, de onnan zenei nézeteltérések miatt távozott és rögtön saját zenekar szervezésébe kezdett, valamint ezzel egyidőben pozíciót is váltott és felcsapott gitáros-énekes frontembernek. Ez a döntés annak ismeretében annyira nem meglepő, hogy egyszer már a Number Girl időkben is kipróbálta magát énekesként, számunkra pedig mindenképpen nagyon szerencsés, mivel elképesztő jól teljesít az új poszton is. Mindemellett a dobosi teendőket sem adta fel teljesen és a dobtémák egy részét is ő játszotta fel a stúdióban, habár a zenekarnak van külön ütőse is, a syrup16g tag Nakahata Daiki személyében. A négytagú Vola másik felét pedig egy Arie Yoshinori nevű basszeros, valamint a downy-ból ismerős gitáros Aoki Yutaka alkotja.

A lemezen sok helyen visszaköszönnek elemek a Number Girl erősen Pixies behatású hangzávilágából és ismerve a többi utódzenekar munkásságát néha már majdnem olyanok mintha az anyazenekar tudathasadásban szenvedne és az egykor szoros egységben létező összetevő elemek most különböző együttesek formájában saját életet élnének és így teljesednének ki olyan irányokba ami az eredeti keretek közt lehetetlen lett volna. Mert például míg a Zazen Boys a kisérletezőbb, szétesett, de mindamellett végtelenül komplex vonalat viszi tovább, addig a Vola, amellett, hogy megmarad ugyanolyan komplexnek, a Number Girl lendületesebb és dögösebb számait idézi, megdobva rengeteg, időnként igencsak meglepő ötlettel és zenei hatással. Emellett néhol felbukkan nyomokban a többi tag hatása is, például a kissé elszállósabb 'yume shindan'-ban eléggé egyértelműen előkerül a downy-s hangulat. A zene másik fontos alkotóeleme a nagyon erős brit-pop behatás, ami a '90-es években virágkorát élő műfaj legjobb pillanatait idézí, köszönhetően nem kis részben Ahito hangjának és énekstílusának melyről akaratlanul is folyton a Suede frontember Brett Anderson ugrik be.

A lemezt nyitó, kissé prog-rock szerű 'Principle Of Machine' még kevésbé tipikus darab, a következő számban azonban már minden benne van, amitól olyan ütős a Vola: számtalan kis elszórt ötlettel és váltással megdobott lendületes zene, amihez tökéletesen passzol Ahito kissé furcsa tónusú hangja. A pörgős, abszolút pozitív kisugárzású rock meg is marad a lemez végéig és csak a fentemlített relatíve belassultabb számban vesznek kicsit vissza a tempóból. Jobban belegondolva igazából kissé megfoghatatlan, hogy mitől annyira magávalragadó az album, mivel forradalmian újat nem igazán nyújt és csak olyan elcsépelt és meglehetősen semmitmondó formulákat lehet elsütni vele kapcsolatban, mint 'jellegzetes indie-rock hangzás', 'kiemelkedő kompozóciók' és hasonlók, de az egész varázsa abban rejlik talán, hogy keveseknek sikerült jólbevált megoldásokat és különböző, első hallásra egymáshoz nem feltétlenül passzoló elemeket ennyire tökéletes egységbe olvasztani, úgy, hogy a végeredmény annak ellenére friss és újszerű legyen, hogy a zenének gyakorlatilag minden eleme ismerős valahonnan régebbről. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy nagyon gyorsan meg lehet szeretni a lemezt, mert már elsőre is olyan mintha valami régi kedvencet hallgatnánk újra, másrészt pedig abszolúte közönségbarátnak tünnek a szerzemények és a többségük tényleg simán beférne valamelyik toplistabarát japán rádióműsorba is.

Egyébként, habár hivatalosan ez az első Vola kiadvány, valójában mégsem teljesen ez a helyzet, mivel a mini-albumot megelőzte egy demo is, ami habár forgalomba nem került, de szerencsére a különböző online filecserélgetős helyeknek köszönhetően mégis közkézen forog. A négyszámos anyag nagyon sokban különbözik a 'Waiting For My Food'-tól, a hangzás itt még határozottan nyersebb volt és az egész a zenekar egy egészen más, sokkal furcsább arculatát mutatta. A számok közül kettő ('Concour' és 'yume shindan') felbukkan a lemezen is, de jócskán átdolgozva, ami jót is tett nekik, mivel a végleges változatok sokkalta erősebbek minden szempontból. Ellenben a demo másik két számához ('Waiting For My Blood' és 'Back Of Love'), melyek a simulékony brit-pop-os hangzás helyett inkább idéznek egy elvadult new wave bandát a '80as évek elejőről, nagyon illett a nyers, csiszolatlan hangzás és valószínüleg még alapos átalakítások után sem passzoltak volna a mini-album zenei világába. Remélhetőleg egyszer ezek is felbukkannak majd hivatalos kiadványokon is, de most jobb, hogy kimaradtak, mivel a 'Waiting For My Food' úgy tökéletes, ahogy van és lazán az egyik legerősebb debüt amit új zenekartól hallottam az elmúlt jópár évben.

01.Principle Of Machine
02.A Communication Refusal Desire
03.Concour
04.nageri to kasuppa
05.yume shindan
06.Fatal Incident (Please Take My Breath Away)
07.Song Of Ruin