Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O.

Does the Cosmic Sheperd Dream of Electric Tapirs?

2004 / Space Age Recordings UK

A számtalan 2004-ben megjelent Acid Mothers Temple album közül ez, az angol Space Age kiadónál kiadott az egyik legfigyelemreméltóbb, mivel változatosságával elég jól bemutatja egy lemez keretein belül a zenekar sokszínű hangzásvilágát. A felvételek még 2002 májusa és 2003 januárja között készültek, nagyrészt az AMT saját stúdiójában és azért is különleges az album, mert a zenekarvezető Makoto Kawabata és társai mellett itt dolgozott utoljára az Acid Mothers-el közösen, a énekesnő Cotton Casino, aki ezután inkább a szólómunkáira koncentrált.

A csendesen kezdődő, majd vad improvizációba torkolló nyitószámot rögtön a lemez egyik legfurább dala követi: a 'Suzie Sixteen' a Frank Sinatra, Elvis Presley és számtalan egyéb híresség által is előadott 'My Way' nyávogásokkal, gyügyögéssel és mindenféle csilingelő hangokkal kísért feldolgozása. Ha kicsit is jártasak vagyunk az Acid Mothers Temple kollektíva munkásságában, rá sem kell néznünk a szerzők listájára, hogy kitaláljuk, hogy a számot az az Atsushi Tsuyama követte el, aki a legelképesztőbb (és egyben legszórakoztatóbb) AMT-hez kötödő zenékért felelős, mint például a Ruins vezér Tatsuya Yoshida-val közös Akaten project-ért, ahol fogkefe, olló, fényképezőgép, cipzár és hasonlók hangjára komponálnak számokat.

A korábban kislemezen is megjelent 'Hello Good Child' már sokkal jellegzetesebb AMT darab. Csendes, kicsit Pink Floyd-ot idéző szervezemény, amit Cotton Casino megnyugtató hangja fest alá, miközben a háttérben Kawabata tipikusan elszállt gitárjátéka keveredik a Tsuyama egyik legfőbb inspirációjának számító középkori európai zenéket idéző dallamokkal. A 'The Assassins Beautiful Daughter' újfent egy Tsuyama szerzemény és ez a legkevésbé sikerült darab a lemezen. Habár van egy-két kellemes pillanata, kissé túlzottan széteső és összevissza az egész és nem igazán tudja lekötni a hallgató figyelmét. Azonban a következő darab mindezt pillanatok alatt feledteti velünk: a lemez egyértelmű csúcspontjának számító 'Dark Star Blues' a 'Hello Good Child'-hoz hasonlóan közös Tsuyama/Casino szerzemény, azonban leszámítva ezt, valamint azt, hogy ez is a hatvanas éveket idézi, semmi közös nincsen bennük. A közel félórás, monumentális darab három alappillére a monoton gitár-riff, Cotton Casino repetitív éneke és a Kawabata féle, a progresszív-rock hőskorát idéző, vad, improvizatív gitárjáték. Ezek mindegyike végigkiséri a számot, hol háttérbevonulva, hol teljesen etünve, hol pedig mindent elnyomva az előtérbe helyezve. A monoton, ismétlődő ritmusok és a háttérben végig jelenlevő, jellegzetes, elszállós space-rock-os hangok szinte hipnotikus hatásúvá teszik a szervezményt, ami folyamatosan változik, alakul és emiatt egy pillanatra sem válik unalmassá vagy zavaróan hosszúvá és a huszonöt perces utazás vége felé azt kívánuk, hogy bárcsak elnyújtották volna a darabot egy teljes albumhossznyira.

Egy ilyen csúcspont után nehéz elképzelni, hogy hogyan lehet még folytatni az albumot, azonban a zárószerzemény szerencsére tökéletes választ ad erre a kérdésre. Ez az egyetlen szám az albumon, amit Kawabata egyedül írt és sokkal közelebb áll a szólómunkáihoz, mint az átlag AMT számokhoz: lassú, visszafogott, instrumentális darab, ahol a gitártól átveszi a főszerepet az elektronikus orgona és az elnyújtott, lüktető alaphangokra fokozatosan épülnek rá az újabb és újabb rétegek, mindaddig, amig végül már-már kakafóniába torkollik a zene, ami a szinte kaotikus hangzás ellenére továbbra is ugyanolyan lassú és nyugodt marad mint az elején. Majd egyik pillanatról a másikra hirtelen végetér minden és csak a csend marad körölöttünk és persze a kérdés, hogy melyik lemezt hallgassuk következőnek a hihetetlenül terjedelmes AMT életműből.

01.Daddy's Bare Meat
02.Suzie Sixteen
03.Hello Good Child
04.The Assassins Beautiful Daughter
05.Dark Star Blues
06.The Transmigration of Hop Heads