A Melt-Banana az egyik (ha nem a) nemzetközileg legtöbbet koncertező japán zenekar. Közel tíz évvel ezelőtt adták ki első albumukat és nem sok idő telt bele mire elképesztően zúzós és energetikus no-wave/noise-core zenéjükkel felkeltették a Japánon kívüli közönség érdeklődését is. Még '94-ben közös kislemezt adtak ki a hasonló vonalon mozgó amerikai God Is My Co-Pilot-tal, '95-ös nagylemezük pedig már Amerikában is megjelent. Ekkortól kezdve folyamatosan koncerteznek világszerte és dolgoznak együtt szinte mindenkivel aki ilyesmi zenei körökben számít. Mostanra Amerikában és Európában is nagyon erős fanbázisra tettek szert, koncertjeik pedig legendás hírűek. Mikor júniusban megjelent új lemezüket, a "cell-scape"-et követő turné keretében újra Európa felé vették az irányt, elkezdtem nézegetni a koncertek helyszineit és persze megint Bécs bizonyult a legközelebbinek, így alig egy hónappal a Japanese New Music Festival után megint arrafelé vettem az utamat.

November 23-án, kora délután, az előző esti party után még némileg kókadtan vonatoztam át Bécsbe. A hotelbe érve még nem túl sikeres kisérleteket tettem alvásra, majd irány a koncert. A helyszin egy Chelsea nevű klub volt, ami a havi programot nézegetve amolyan punk/hardcore/altern helynek tűnt és mint kiderült valóban az volt, az ilyen helyekre oly jellemző hangulattal és közönséggel. Kicsit nehézkesen találtam meg, de végül kiderült, hogy nem az utca valamelyik oldalán van, hanem középen, a magasban futó metró alatti árkádokban. Besétáltam a pislákoló neonfelirat alatti bejáraton és egy hangulatos kis félhomályos bárban találtam magam. A belső helységekbe vezető ajtó még be volt zárva, így volt idő átnézegetni az asztalokon és pultokon kallodó flyerek tömegét, míg a háttérben duruzsuló halk zenét időnként eltompította a klub felett elszáguldó szerelvények zakatolása.

Kilenc után nem sokkal kinyitották az ajtót és a 13 eurós belépők kicsengetése után elkezdett befele hömpölyögni a nép. Nemsokára egy DJ is előkeveredett valahonnan és elkezdett többnyire nem túl izgalmas breakbeat dolgokat játszani, de azért háttérzenének elment. Morcoskodtam kicsit, hogy a novemberi időpont ellenére nincs nyitva a ruhatár, majd kicsit körbejárkáltam a helyet. A belső rész három kisebb helységből állt, a belső és legnyagyobb volt maga a koncertterem a másik kettő pedig asztalokkal telepakolt ücsörgős rész a kötelező bárpulttal és egy kivetitővel amin a koncertrészből esetleg kiszorulók is követhették, hogy mi folyik a szinpadon. Ahogy egyre több ember tünedezett fel, lefoglaltam magamnak a szinpad jobb szélét, mely félig a bárpult takarásában volt, így reméltem, hogy majd némi védelmet nyújt a koncert alatti esetleges tombolástól. A kötelező 15-20 perces csúszás természetesen meg volt itt is és amikorra az előzenekar tagjai felkapaszkodtak a szinpadra már alig lehetett mozdulni annyira megtelt a kb. 200-300 ember befogadására alkalmas terem.

Előzenekarnak egy olasz With Love nevű csapat lett meghívva és hát nem igazán jött be amit csináltak... Nagy, vad, zúzós anarchista hardcore csapatnak szerettek volna látszani, az énekes rendszeresen feldobta magát a levegőbe, puffant egy nagyot a földön majd ott vergődve énekelgetett tovább, a gitáros meg grimaszolt össze-vissza, de emellé nem társult semmi ami ezt az egészet hitelessé tette volna... a zenében nem igazán volt semmi ami megragadta volna a figyelmet és a szövegek is csak az elcsépelt társadalomellenes kirohanások elismétlései voltak.

Mire 30-40 perc után befejezték már némileg enervált voltam és a további gyengus breakbeat darabok, amikkel a DJ boldogította a népet most már kifejezetten irritáltak, azonban a közönség egyre gyakoribb random "Melt-Banana! Melt-Banana!" felkiáltásaiból már lehetett sejteni, hogy milyen hangulat lesz a koncert alatt... Pár perc múlva fel is bukkantak az együttestagok és elkezdték előkészíteni a terepet, majd mikor minden a helyén volt beindult az olyannyira várt zúzda.

Riku, Yasuko és AgataAz első szám az új lemezt is nyitó 'Shield for your eyes, a Beast in the well on your hand' (ahh, a Melt-Banana és az ő számcímeik..!) volt, ami ha lehet még jobban ütött mint az albumon és azonnal beindította a közönséget. A már-már a zenekar ismertetőjelévé vált maszkot viselő Agata eltéveszthetetlenül jellegzetes gitárjátéka élőben még elképeszőbb volt, olyan hangokat csalt ki a hangszerből amikre senki sem számítana egy gitártól és az egyébként is komplex témákat még egy jó adag improvizációval is megdobta. Aztán mikor az énekesnő, Yasuko is beszállt elszabadultak az indulatok és innentől kezdve nem volt megállás. A zenéjük intenzitása egyszerűen ellenállhatatlan, az iszonyatos sebességhez társuló folyamatosan vátozó komplex dalszerkezeteknek köszönhetően egy pillanatra sem tűnik egyhangúnak és amellett, hogy persze tökéletes a tomboláshoz a figyelmet is maximálisan leköti. Ez a változatosság és kisérletező hajlam, nomeg természetesen Yasuko jellegzetes énekstílusa emelte ki őket mindig is a hasonló csapatok közül.

Az új album számai mellett persze a régiek közül is jónéhány előkerült, köztük nagyon sok a talán legismertebbnek számító lemezükről a Charlie-ról. A közönség, akiken látszott, hogy a többségük hangról-hangra tudja az összes M-B számot az elejétől kezdve tombolt és ez a koncert elrőhaladtával csak fokozódott, beindult a pogo, majd a stage-diving és néha még hozzám is elértek a szinpad előtti moshpitből a lökéshullámok. A nagyszerű hangulathoz hozzájárult a zenekar lelkesedése is, akik ellentétben az előzenekarral nem pózoltak és próbálták megjátszani magukat, hanem mosolyogva játszottak és láthatólag nagyon jól érezték magukat. A koncert egyik legemlékezetesebb része a program közepe környékére beékelt short-song blokk volt, ahol egy halom átlag 20-30 másodperces számot daráltak le, amelyek a rövidségük ellenére annyi ötlettel és váltással voltak tele ami egy átlag Dave Wittezenekarnak jópár dalra elég lett volna. Az első a réges-régi 'His Name Is Mickey' volt, majd gyors "thankyou! next one's called (számcím)" átvezetések után jött a többi. Persze habár Yasuko és Agata állt a figyelem középpontjában, a ritmusszekció is hihetetlen teljesítményt nyújtott végig. A szintén alapítótag basszgitáros Rika mosolyogva és headbangelve ugrált a jobbszélen és közben tökéletes precizítással játszott, csakúgy mint a dobok mögött ülő, egyébként egy Burnt By The Sun nevű zenekarban ügyködő Dave Witte, aki mostanában kisegíti a kezdetektől fogva   dobos-problémákkal küzdő csapatot.

Szűk, de hihetetlenül tömény egy óra után jött el az utolsó szám ideje, de persze a közönség többet követelt és rövid szünet után vissza is jött a csapat még három szám erejéig, ami alatt minden eddigit túlszárnyaló módon indult be a stage-diving. Szinte folyamatosan másztak a szinpadra és ugráltak vissza az emberek és mikor végleg levonult a zenekar a szinpadról mindenki nagyon elégedetten hagyta el a termet, egy félelmetesen jó koncerttel a háta mögött.

Még kivártam a sorom a csapat cuccait árusító (szintén a jellegzetes orvosi maszkot viselő) emberke körül csoportosuló jókora tömegben, beszereztem egy cell-scape CDt valamint egy idétlen kis kék polipot ábrázoló Melt-Banana polót, majd a hotel felé vettem az utam, csak, hogy következő nap újra összeakadjak a zenekarral amint éppen sült-gesztenyét vásárolnak a Mariehilferstrassén. Reméljük hamarosan visszatérnek majd Európába, hogy újra boldogítsanak minket egy hasonlóan magávalragadó koncerttel.

Kapcsoldódó linkek:
Melt-Banana hivatalos oldala
A Chelsea klub oldala