120 decibelnyi rajongás
Az LM.C Budapesten

2010 április 13, Diesel Club

(A cikk eredeti verziója a Mondo magazin 2010 májusi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek: Baldy (koncertfotók) és Case (külső képek). A zenekaral készült interjút pedig itt olvashatjátok)

A 2009 őszi, a látogatók számát tekintve a várakozásokat is messze magasan túlszárnyaló Miyavi koncert sikere után várható volt, hogy a szervezők újabb JRock és vk előadókat hoznak el majd Budapestre és nem is kellett sokáig várni a következő bejelentésre: a december utolsó napjaiban reppentek fel az első hírek, hogy április közepén érkezik majd hozzánk az LM.C. Azt ezt követő négy hónap a rajongók számára vad készülődéssel és türelmetlen várakozással telt, így nem csoda, hogy habár lehetett tudni, hogy a klub este hétkor nyit csak, az elvakultabbak egy része már hajnalok hajnalán ott dekkolt a Népligetben a Diesel előtt. Délutánra többszáz fősre duzzadt a tömeg, a nyitás közeledtével egyre gyakrabban hangzott fel innen-onnan a "Rock The LM.C!!!" kórus, majd amikor hangos visszaszámlálás után pontban hétkor kitárultak a kapuk, megindult a roham az első sorokért. És tartott majd másfél óráig, merthogy a beengedés eléggé lassacskán folyt, mindenkit átvizsgáltak, hogy ne vigyen be kamerát, innivalót és hasonlókat, nomeg a bejáratnál gyűjtötték a zenekarnak szánt ajándékokat is. A közönség kevésbé heves tagjai inkább a sajátos kialakítású terem lépcsőit, vagy nyugisabb és nagyszerű kilátást biztosító emeleti szekcióját célozták be, vagy tettek egy kitérőt a pólóktól, CDktől és egyebektől roskadozó merch pult felé, de ahogy közeledett a kilenc órás kezdési időpont úgy fokozódott a hangulat és gyakorlatilag minden színpad környéki mozgolódást fülsiketitő sikításhullám követett, még akkor is, ha csak egy technikus bóklászott ott a kábelekkel matatva. Amikor pedig eljött a nagy pillanat, felgyulladtak a színpadi reflektorok és elkezdtek feltünedezni a csapat tagjai, olyan hangorkán tört ki, hogy csoda, hogy a mennyezet nem szakadt ránk és ez még jópárszor megismétlődött az elkövetkezendő két óra alatt. A pultban előfordult, hogy 120 decibelig futott a mérőszerkentyű, pedig a koncert "csak" százegynéhány decibelre volt belőve, vagyis az elképesztő erejű sikítás több alkalommal túlharsogta a klub teljes hangosítását(!), ami azért eléggé megdöbbentő teljesítmény.

És most, a tényleges koncertbeszámoló előtt egy vallomással tartozom: nem igazán szeretem az LM.C-t. Igazából bajom sincs velük, egyszerűen nem az én stílusom a csapat, sem zeneileg, sem kinézetileg, van egyszem számuk ami szeretek és ennyi. Szóval úgy mentem oda a koncertre, hogy legyen Bell the CAT, azzal én már boldog leszek, a többi részét meg majd végigácsorgom valahol és írok az egészről egy szép kis tényszerű beszámolót. Ehhez képest maximálisan pozitív csalódás volt az este: olyan kitörő lelkesedéssel nyomta le a banda a koncertet, olyan közvetlenül viselkedtek és olyan showműsort nyomtak le, ami simán, már önmagában elvitte a hátán a produkciót. Már a kezdés megadta az alaphangulatot: a mexikói pankrátormaszkban berohanó, a közönséget hergelő színpadtechnikus és az utána elsőként színpadra keveredő, jókora napernyővel hadonászó, nyúlkoponyás maszkban nyomuló Denkiman is egyértelművé tette, hogy itt valami nem mindennapi produkció készülődik. A zenekar két tényleges tagja, a gitáros Aiji és az énekes Maya az első pár szám alatt még kicsit visszafogottabb volt, mintha nem lettek volna biztosak abban, hogy hogyan is fogadja őket a közönség, de amikor látták, hogy menyire lelkesen fogadják őket, gyorsan feloldódtak és sokkal felszabadultabban viselkedtek. Maya szinte végig vigyorgott, mint a vadalma, jópárszor leállt cseverészni a közönséggel számok közt, akik kitörő örömmel fogadták a betanult magyar szófordulatokat, főleg amikor a "szeretlek benneteket" mondatot ismételgette imádnivalóan esetlen kiejtéssel, Aiji pedig óriási beleéléssel nyúzta a gitárját és általában összehasonlíthatatlanul vidámabbnak és élettelibbnek nézett ki, mint a zenekari fotózásokon. Meg egyébként is nagyon figyeltek arra, hogy meglegyen a kontakt a közönséggel; amikor páran kiájultak az első sorokból (a hőség, az ilyenkor természetes nyomakodás és a hiányos koncerttapasztalat kombinációjának köszönhetően), akkor is aggódva pillantgattak le és mondták az embereknek, hogy vigyázzanak egymásra, a koncert végefele pedig felhívták a színpadra kedvenc hazai japánunkat, Haji-t, hogy élőben tolmácsoljon nekik és az ő segítségével csevegtek egy kicsit a közönséggel, szóval egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni.

Nomeg ami a lényeg: így élőben, főleg ezzel a köritéssel, maga a zene is sokkal átütőbb és hatásosabb volt. Habár a Bell the CAT már az elején lement, utána sem vált egy pillanatra sem unalmassá a koncert még számomra sem: olyan energia áradt a színpadról, aminek képtelenség volt ellenállni és zeneileg is nagyon odatették magukat a tagok. A csapatnak hivatalosan ugyabár csak két tagja van, Maya és Aiji személyében, rajtuk kívűl pedig többé vagy kevésbé állandó sessionzenészek alkotják az LM.C koncertfelállását. A most Európába látogató kisérőzenekart a dobos Yu-ya, a szintis Jun, valamint a basszgitáros Ken-chan alkotta... nomeg a már emlegetett Denkiman, a hivatásos színpadi látványelem, aki mindig valami agyament dolgot művelt: egy bazinagy gumikalapáccsal püfölt egy cintányért, méretes glowstickekkel hadonászott, reflektorral szaladgált, vagy éppen előrejött vokálozni, az új lemez egyik közkedvnec dala, az Edo Funk alatt pedig a számhoz készült korreográfiát prezentálta a közönségnek, megintcsak a pankrátormaszkos technikussal közösen. A hangosítással sajna akadtak problémák, valahogy mintha a hangtechnikus nem igazán találta volna el, hogy hogy is kell beállítani a dolgokat, hogy a lehető legjobban érvényesüljön a terem akusztikája, de azért szerencsére nem volt különösebben zavaró a dolog.

A kétszámnyi ráadással majd pontosan két órás koncertbe az eddig megjelent három lemezük gyakorlatilag összes közkedveltebb száma belefért, a felhozatalra nem igen lehetett panasza senkinek, amikor pedig végül csak lejárt az idejük, akkor sem csak gyorsan levonultak némi integetés kiséretében, ahogy az szokás, hanem még jóideig búcsuzkodtak, fotózkodtak és láthatóan nehezen tudtak elszakadni a végtelenül lelkes közönségtől. Sőt, a koncert után a Diesel kistermében tartott afterpartira is kimerészkedtek közülük páran, köztük Aiji is és állták a lelkes, aláíráskérő rajongók rohamát és mosolyogva elbólogattak a klasszikus JRock és vk számokra. Felejthetetlen éjszaka volt, a rajongók számára is, láthatóan számukra is és még az olyan kétkedve odaérkező érdeklődők számára is, mint amilyen én is vagyok.

Hivatalos oldal
Myspace

setlist:

01.GHOST+HEART
02.Space Wannebiez
MC
03.Bell the CAT
04.mosaique city
05.The Midnight Museum 4
06.DAYS
MC
07.CRAZY A GO GO
08.METALLY
09.CHEMICAL KING-TWOON
10.OH MY JULIET.
MC
11.EDO FUNK
12.Optimisland
dumcsi
13.88
14.meteorion
MC
15.pOlyLifE
16.I.W.W.W
17.PUNKY HEART

-encore-
18.BOYS & GIRLS
19.Rock the LM.C