A csellista és az otaku - Kanon x Kanon Budapesten

2011 november 9, szerda, Club 202

Ha egy szóval kellene összefoglalnom azt ami ezen a éjszakán történt, akkor az a szó kétségtelenül a "bizarr" lenne. A közönség nagy részéhez hasonlóan én sem tudtam, hogy pontosan milyen is lesz majd ez a koncerten, de egy biztos: arra, amit végül másfél órába sűrítve kaptunk, nem igazán számított senki.

Az ok, amiért nem lehetett pontosan tudni, hogy mire készüljön az egyszeri koncertlátogató, az volt, hogy az este főszereplője, vagyis a Kanon x Kanon (avagy tetszés szerint kanonxkanon) duó eddig mindöszesen két kislemezt adott ki, összesen öt számmal, ami meg hát ugyebár nem igazán elég arra, hogy kitöltse a standard, másfél órás játékidőt. Annyit persze lehetett tudni, hogy a duó egyik felét alkotó Kanon Wakeshima a régebbi, szólóban kiadott két nagylemezéről is játszik majd, szóval elvben a legvalószerűbb felállásnak az tünt volna, hogy a program nagyobb része az ő saját zenéiből áll majd. Amivel meg az lett volna a baj, hogy a közönség nagy része egyértelműen a duó másik feléért, az körülrajongott, de manapság éppen szünetelő AnCafé basszgitárosáért, Kanonért ment a koncertre, vagyis furán vette volna ki magát, ha őt össz-vissz csak pár szám erejéig láthattuk volna.

Mondjuk az igazat megvallva, ezen előre nem sokat agyaltam, nem olvastam beszámolókat a tíz várost érintő EU turné korábbi állomásairól, szóval a legesélyesebbnek tünő felállásra számítva mentem oda és így meg is lepődtem, mikor a szervezők mondták, hogy nem két, hanem három részből áll majd a program (amiről ráadásul kiderült, hogy igazából inkább négy).

Kanon Wakeshima
Elsőnek, fél kilenckor, a lolita streetfashion irányzat elkötelezett követőjeként is ismert Wakeshima kisasszony lépett a színpadra, elegáns fehér, a puccos rokokó időket idéző ruhában és ehhez passzoló kis kalapkában és parókában, a védjegyének számító vörös csellója kiséretében. Az igazat megvallva a hölgy munkásságában nem igazán mozgok otthonosan, csak pár számot ismerek, merthogy ez a fura, animebetétdalos és klasszikus behatásokkal átitatott hibrid muzsika, amit az ember leginkább habos-babos loliták elegáns szalonban tartott délutáni teázásához tud elképzelni háttérzeneként, nem igazán az én stílusom. Apropó, ha már délutáni teázásnál tartunk: az utóbbi időben amúgy is egyre inkább terjedő VIP koncertjegyek úgy néz ki az európai JRock körökbe is betörtek és idén ez volt a második alkalom, hogy a rajongók élhettek ezzel az opcióval. Az első ugyabár a nyár végi Dir en grey koncert volt, ahol egy eléggé súlyos összegért cserébe a tagokkal lehetett találkozni a fellépés előtt, itt pedig Special Tea Party címszó alatt ülhettek le az este két főszereplőjével teázni, forrócsokizni, csevegni az elvetemültebbek, stílusosan délután ötös kezdéssel.

Node vissza a koncerthez: a nyitó Still Dollt, amivel annak idején befutott, esélyes, hogy még azok is ismerik, akik hozzám hasonlóan nincsenek anyira képben a csellista kisasszony zenéivel, aki egyébként úgy is képes volt nagyon jó hangulatot teremteni, hogy a kopár színpad és az erőtlen hangosítás ebben nem sokat segített neki. Ráadásul láthatóan le is volt betegedve, azonban ennek ellenére végig mosolygott, sokat beszélt a közönséggel, hol angolul, hol japánul és habár az alapok persze csak felvételről mentek, a csellójátéka lenyűgöző volt. A cselló miatt egyébként fejmikrofonba énekelt és habár a betegség miatt néha kicsit fátyolos volt a hangja, ez nem volt zavaró és a szóló rész fél órája alatt egy nagyon jó kerek, kompakt kis koncertet kaptunk, benne a legismertebb dalaival (Lolitawork Libretto és társai). Hosszabb távon lehet unalmasabbá vált volna ez a fajta zene, de ez így abszolúte optimális volt, nem véletlen kapott jókora tapsot a végén.

VJ Kanon
A rövid szünet alatt körbenéztem kicsit a teremben és újra realizáltam, hogy mennyire pang az egész. Persze lehetett sejteni előre, hogy nem lesz sok ember: Ms Wakeshima eléggé rétegzenét játszik, Mr Kanon pedig, habár az AnCafé miatt persze komoly rajongótáborral rendelkezik, őnállóan, ettől a rocktól távol eső zeneil világgal megintcsak nem egy igazi közönségmágnes. Két dolog volt ami segíthetett volna a látogatottságban: az egyik a megszokottnál alacsonyabb jegyár, a másik pedig, hogy, az év eleji, majd augusztusi dömpinghez képest most közel-s-távol nem volt más koncert a láthatáron. Azonban ezek ellenére is csak alig több, mint száz ember gyűlt össze, ami egy kisebb klubban még nem is lett volna nagy gond, de itt, a bő ezer fős Club 202-ben fájdalmasan kevésnek látszott.

Jó tíz percnyi szerelgetés után végre minden készen állt a második felvonásra, mi pedig kiváncsian vártuk, hogy mi következik... és innentől kezdve egyik döbbenetből estünk a másikba. Persze magamban tippelgettem, hogy mi is lesz a titokzatos plusz egy projekt, talán valami eddig titkolt szólózenék Kanon úrfitól, de ami várt ránk, arra garantáltan nem számítottam. Merthogy a hősünk felbukkant a színpadon (sikítás, éljenzés), beállt a csillámló arany terítővel letakart kis asztalkája mögé, bejelentette, hogy "Hi! I'm Kanon from AnCafé! But now... I am VJ Kanon!" és... elindított egy anime openingekből előre összevágott videómixet. Egy ideig majd mindenki fagyott döbbenettel nézte, ahogy a színpad mögött kifeszített vásznon futnak a különböző anime nyitányok, stáblistával, mindennel együtt, de pár ismertebb dal után azért elég sokan ráhangolódtak a dologra és elkezdtek táncolni, csápolni. Mindeközben Kanon vidáman kalimpált a pultja mögött, a fejfallhallgatóval a fején néha megpiszkálta a laptopját, vagy éppen felkapta a mikrofont és lelkesítgette a közönséget. Becsúszott pár tényleg nagyon jó szám (pl. az Appleseedes Boom Bom Satellites dal), a végére pedig a közönség legnagyobb örömére a Darker Than Blackből is ismert AnCafé féle Kakusei Heroism PVje, de ezek sem tudták elnyomni a dolog masszív WTF jellegét.

Mr. Alien és a chibik
És ezt még lehetett fokozni: miután a VJ úr elbúcsuzott, felbukkant a vásznon a két Kanon chibi verziója, elkezdtek csevegni a közönséggel, majd bemutatták barátjukat, az otaku tánc nagymesterét, Mr. Alient. És itt jött az egész este talán legzavarbaejtőbb része, amint jó ideig azt néztük, hogy egy egész alakos földönkívűli jelmezbe öltözött ember (jó eséllyel maga Kanon) két glowstickkel a kezében idétlenül ugrabugrál valami rossz minőségű webcammel felvett videón. Mindezt időnként meg-meg szakítva a chibik újabb monológjaival vagy furcsa feliratokkal (a "Mr Kanon = Otaku" kiírás lefotózásáról sajna lecsúsztam).

Kanon x Kanon
Mire felocsúdtam a "mi a frászfene volt ez..?" megdöbbenésből, már el is kezdődött az este leginkább várt része, a (Calendula Requiem PVből ismert ruhákba öltözött) két Kanon közös koncertje, vagyis végre újra az elő zenéé lett a főszerep. Mondjuk amellett, hogy mögé épített, aranyló lepellel letakart és kétméteres szobanövényekkel feldobott díszlet előtt párszor megpöcögtette a basszgitárját és nyomogatta a szintijét, Kanon uraság ezt a részt is inkább furcsaságokkal dobta fel, mint az élőben is előadott Mr. Alien tánc vagy a koncert kellemes meglepetésének számító Sailor Moon opening Moonlight Densetsu feldolgozás alatti ámokfutása, amikor Tuxedo Mask jelmezben szaladgászott a színpadon. A koncertnek ez a része azonban ezekkel együtt is nagyon rendben volt, a koreografált tánccal megtámogatott Doll Houseról újra megállapíthattam, hogy veszedelmesen jó szám és habár a nagy kedvenc, az Umigame Soup sajna kimaradt, kaptunk helyette egy-két új dalt, a tőlük megszokott animesong-pop-rock hibrid stílusban.

Mivel ugye kevés számuk van csak, ráadásra már nem futotta, de helyette, nagyon kedves gesztusként visszajöttek a közönséggel pacsizni, meg kiosztani egy raklap autogramot, ami még jobban erősítette az egész produkciót átszövő közvetlen, baráti hangulatot és ekkor döbbentem rá, hogy igazából ezzel az egésszel a leges legnagyobb baj az volt, hogy rosszkor és rossz helyen volt: ez a másfél óra így, ebben a formában különálló koncertként igencsak nehezen állta meg a helyét, ellenben ugyanez a produkció egy animeconra tökéletesen passzolt volna. Ott hatalmas siker lett volna, a zenét, a VJ részt és az egész köritést is imádta volna az összehasonlíthatatlanul nagyobb közönség, így viszont ez az este megmarad egy végtelenül fura kitérőnek a hazai japán koncertek egyre hosszabb sorában.

(A cikk eredetileg a Mondo magazin 2011 decemberi számában jelent meg. Szöveg és képek Case.

Kanon x Kanon hivatalos oldal