Egy újabb váratlan koncerttel bővült az idei japán
koncertek/partyk listája, pedig ilyen szempontból már amúgy is minden eddigit messze
lekörözött ez az év. Most éppen a japán hardcore/punk szintér egyik feltörekvő
bandája, a 1000 Travels of Jawaharlal látogatott el hozzánk, az amerikai Light The Fuse
And Run-nal közös több mint 20 várost érintő Európa turnéjuk keretében. A zenakarról a koncert előtt nem sokat tudtam azon kívül, hogy egy megbízható izlésű ismerősöm már többször is ajánlotta őket, csak soha nem jutottam el addig, hogy le is töltögessek valamit. Ezt azonban most gyorsan pótoltam, hogy legyen valami fogalmam arról, hogy mire készüljek. Mivel csak utolsó pillanatban, órákkal a koncert előtt tudtam meg, hogy fellépnek, mindössze néhány számot találtam nagyhirtelen, de azok alapján meggyőzödtem arrol, hogy tényleg abszolút nekem való zenét játszanak... egyszerre húzós és dallamos emo-hardcore, ami amellett, hogy a műfaj fénykorát idézte, tele volt új ötletekkel is, nomeg persze a stílushoz illően iszonyú energikus is volt. Kicsit utánannéztem a zenekarnak és mint kiderült eddig, leszámítva egy demokazit, mindössze három dolgot adtak ki: először, még 2000-ben, két, más zenekarokkal (Bowfura és Minority Blues Band) közös split-CDt, majd nemrégiben egy teljes nagylemezt, valamint az is kiderült, hogy ez az első alkalom, hogy Japánon kívül játszanak. A letöltött zenék közül volt néhány szám ami kevésbé tetszett, mert zeneileg nem igazán nyújtott újat, valamint hangzásban sem volt a legjobb, de a diszkográfiát átbogarászva kiderült, hogy ezek mind a régebbi kiadványokról valóak, míg az új albumról származó dalok mind nagyon ütős, változatos és tökéletesen eltalált darabok voltak. Ezek után teljesen felpörögve, nagy reményekkel indultam útnak a klub felé. Külön öröm volt, hogy a helyszin az egy-két éve nyílt punk-klub,
a Vörös Yuk volt, ahova amúgyis
jóideje szerettem volna már elnézni. A klub a Tímár utcai HÉV megállótól pár
percnyire van egy gyárépület-szerüség alagsorában és habár kicsit aggódtam
amiatt, hogy milyen lesz, végülis kiderült, hogy ez a város egyik legkulturáltabb
koncerthelye. Tágas és kényelmes előtér, bűfével ésatöbbi, kis bandáknak pont
megfelelő méretű szinpad, elötte nagyon korrektül kitalált kerités, meg ami a
legfontosabb: jól megoldott szellőzés! Utóbbinak köszönhetően a kint tomboló
iszonyat hőség ellenére is végig teljesen normális klíma uralkodott lent, ami pesti
klubbokban közelsem nevezhető jellemző dolognak. Mikor odaértem tíz előtt nem sokkal, a zenekar tagjai a hagyományos magyar nemzeti sportág, a pörgetősfoci rejtelmeiben merültek el éppen néhány törzsvendég társoságában, roppantmód jól szórakozva. A közönség nagy része szintén ekkorkörül érkezett és olyan százvalahány ember gyűlt össze végül, ezek közül is sokan a két magyar előzenekar tagjai/barátai. Ez a nem éppen magas nézőszám a szokásos alulhirdetés mellet a szerdai napnak, meg főleg annak volt köszönhető, hogy a koncert a Sziget Fesztivál befejezése után egy nappal volt, mikor az emberek nagy részének se pénze, se energiája nincs bulizni menni, dehát sajnos ilyen nemzetközi turnéknál nem nagyon lehet válogatni a napot illetőleg. Ettől függetlenül ez a szám is elég volt ahhoz, hogy ne legyenek kellemetlenül kevesen, meghogy meglegyen a megfelelő alaphangulat. Fél tizenegy körül kezdték magukat aktiválni az emberek a szinpad környékén és rövid pakolászás után nekikezdett az est első zenekara, a Rollin Wallowin. Egy ideig hallgattam őket, aztán a maradék időt inkább a koncert-terem és az előtérben levő tévén pörgő Cartoon Network sorozatok között ingázva töltöttem, mert a banda borzasztó sablonos és unalmas hardcore dalai néhány percnél tovább nehezen voltak elviselhetőek. A zene mellett a szövegek is a szokásos hc témák fantáziátlan ismétlései voltak. Volt háború-ellenes szám, erőszak-ellenes szám, öngyilkosság-ellenes szám, nomeg persze náci-ellenes szám (utóbbi a fantáziadús 'mocskos nácik, takarodjatok!' refrénnel büszkélkedhetett) mindez megtámogatva "táncoljatok már, na!" beszólásokkal... Viszont örömmel figyeltem, hogy közben a két külföldi banda tagjai elkezdték kipakolgatni a magukkal hozott cuccaikat egy asztalra és lelkesen irogatták hozzájuk az árcéduákat is.
Szerencsére az est második magyar csapata, a Velvet Stab sokkal jobb volt mint az első. Nagyon új zenekarról lehet szó, mert a számok közt elmondottak alapján úgy tűnt, hogy az eljátszott négy dal képezi egyenlőre a teljes repertoárjukat. Műfajilag jellegzetes emo-hardcore a zenéjük, angol énekkel és nagyon jól eltalált számokkal. Tökéletes volt az arány a zúzosabb hc és a dallamosabb emo részek között és ha továbbra is tartják a szinvonalat még szerintem sokra vihetik. Jó volt megint megbizonyosodni arról, hogy ha nem is nagy számban, de azért nálunk is vannak még jó és igéretes zenekarok. A CD pultot átvette az amerikai banda pár tagja, a Jawaharlal háromfős csapata pedig birtokába vette a szinpadot és kb. negyedóra átszerelés után, éjjel egy körül kezdtek. Az első szám az új album nyitódala volt és az egyik olyan amit már a gyors délutáni belehallgatgatás során is kiszúrtam magamnak, mint kiemelkedően jó darabot. A hangulat ezzel meg is volt és meg is maradt végig, köszönhetően a kivállóan megírt emo-hardcore daloknak, amiket iszonyú energiával játszott a banda. Shimoda élőben is bizonyította, hogy az, hogy a régebbi split CDről származó számokban nem tünt túl erőteljesnek a hangja mindössze a rossz keverés hibája volt. Hatalmas beleéléssel énekelt és kórusok alatt beszállt mellé a dobos Nakazono és a basszista Iwata is. A számok tele voltak tűzdelve apró kis ötletekkel és emiatt amellett, hogy nagyon jól lehetett rá pörögni, odafigyelni is volt mire. Habár a közönség viszonylag passzív volt, az azért egyértelműen látszott, meg hallatszott, hogy mindenkinek bejön a banda zenéje. Bő félórát játszottak mindössze, de az a félóra eszméletlen tömény volt. Ha így, otthontól távol is így ütnek élőben akkor el tudom képzelni, hogy egy hazai klubban, ismerős zenekarokkal, a saját közönségük előtt milyen húzósak lehetnek. Dehát, örülhetünk annak is, hogy az japán zenei szintérből legalább így kaphatunk néha izelítőt. Mikor vége lett és Shimoda visszaült a kis merchandise-asztal mögé,
megvártam míg néhány, a koncert alapján (teljesen érthetően) belelkesült ember
vett pár CDt, meg ezt-azt, aztán visszamentem beszélgetni még egy időre. Majd, mire
az amerikaiak végeztek az átszereléssel újra a szinpad előtt voltam. Még otthon, a
koncert előtt az addig számomra ismeretlen Light The Fuse And Run-tól is leszedtem két
számot és az alapján sokat vártam tőlük is és nem is kellett csalódnom. Nagyon
húzós, erőteljes koncertet adtak, zeneileg pedig egyértelmüen a korai-Fugazi által
fémjelzett straight-edge hardcoret vitték tovább és a nagy elődöktől szinvonalban
sem maradtak le. Az egész a kora 90es évekbeli, a szépemlékű, Még bóklásztam egy kicsit a klubban a koncert után, majd hazaindultam és tudtam, hogy mégeggyel bővült azon japán zenekarok hosszú-hosszú akikre oda kell figyelni a jövőben, de azt is elhatároztam, hogy mostantól jobban figyelek a Vörös Yuk programjára is, hogyha egy Light The Fuse And Run kaliberü zenekar felbukkan újra, arról se maradjak le. |
Kapcsoldódó linkek: |