A Judy And Mary (röviden: JAM) tavalyi feloszlásáig az egyik legnépszerűbb JPop együttes volt. Tíz éves pályafutásuk alatt dallamos, punkos popzenéjükkel, valamint roppantmód kirívó ruházkodásukkal és viselkedésükkel új szint vittek az ottani zenei életbe, véglegesen megváltoztatva azt.

Történetünk a kilencvenes évek legelején kezdődik, mikor az évtizedes állóvizet felkavarva, számos kísérletező kedvű zenész fogott bele első próbálkozásaiba, hogy az elkövetkező pár évben hisztérikus siker közepette forradalmasítsa a japán popzenét. Ekkor találkozik a 19 éves, szeleburdi, a megkomolyodás kísértésének makacsul ellenálló lány, Yuki Isoya, és a húszas évei vége fele járó punk-rock rajongó basszusgitáros Onda Yoshihito. Elhatározzák, hogy márpedig ők zenekart alapítanak, amelyben Yuki mint énekes és szövegíró fog tündökölni. És így is tesznek.

1992-ben csatlakozik hozzájuk a dobos Kouta Igarashi, valamint egy harmadrangú glam-rocker minden bájával és külsőségével megáldott session-gitáros, kinek nevét mára már a történelem sötét leple borítja (legalabbis én nem találtam róla infót sehol). Az együttes koncertezni kezd, és saját kiadásban megjelentetik Be Ambitious című első gyöngyszemüket, valamint egy It’s a Gaudy, It’s a Gross című 4 számos koncertvideót, melyeket fellépéseiken árulnak.

A Be Ambitious hat dalán még csak nyomokban van jelen a későbbi jellegzetes JAM hangzás. Popzenei hatás még a legminimálisabb mértékben sem bukkan fel, ehelyett nem különösebben kifinomult (értsd: roppant kezdetleges), de annál szórakoztatóbb és energetikusabb punk-rockot kapunk, amit a nyilvánvaló komolytalanság és Yuki félreismerhetetlen magas hangja és gyerekes énekstílusa tesz imádnivalóvá.

Még év elején eljuttatnak egy demót a Sony lemezcéghez, de egyelőre semmi reakció... tovább koncerteznek hát, szerepelnek a helyi tv-ben és kezdenek szűkebb körben ismertté válni.

És ‘93-ban végre beindulnak a dolgok... Februárban csatlakozik hozzájuk a gitáros Takuya Asanuma, és ezzel kialakul a végleges Yuki/Tak/Onda/Kouta felállás. A Sony, mintegy megérezve, hogy valami nagy dolog van készülőben, leszerződteti a zenekart. Első kislemezük, a Power of Love októberben jelenik meg, majd a két hónappal későbbi Blue Tears után nekiugranak első albumuk felvételnek. 1994 január 21-én megjelenik a J.A.M, amelyen továbbviszik a Be Ambitious-ra jellemző hangzást (újra felvett verzióban fel is kerül az albumra az összes onnan megismert szám, a Get Pissed Destroy című kedves kis dalocska kivételével). Azonban az albumon már ott van a Daydream, ami előrejelzi a zenekar jővőbeli irányvonalát. Ez a szám már szakít a nyers hangzással és a JAM-re olyannyira jellemző, félreismerhetetlen, punkos power-pop prototípusává válik. Nem sokkal az album után a Daydream meg is jelenik külön kislemezként és meghozza az első igazi sikereket. Az akkoriban Japánt uraló zenéktől teljesen elütő hangzás, valamint Yuki hangja és fura, ellenállhatatlan egyénisége magával ragadja a közönséget. A JAM először jut be az ország talán legrangosabb zenei tv-műsorába, a PopJam-be és innentől már ki sem kerülnek többé az érdeklődés középpontjából.

A két kisebb turné után kiadott, ‘94 decemberében megjelenő új lemez, az Orange Sunshine bizonyította, hogy nem egyslágeres csodáról van szó. Az összes szám tökéletesen megírt kis mestermű és Yuki olyan dalokban mint pl. a Chiisana koro kara bizonyítja, hogy az ország legjobb énekesnői közé tartozik. Összességében az Orange Sunshine a japán pop kilencvenes évekbeli történetének egyik legjobb és legfontosabb lemeze, amely (a későbbi JAM albumokkal együtt) hatalmas hatással volt az ország zenéjére és számos fiatal zenekarnak adott bátorítást.

Zeneileg az itt megkezdett irányvonalat követik tovább következő albumukon, a majdnem napra pontosan az Orange Sunshine után egy évvel megjelenő Miracle Divingon is, ahol már Takuya a fő dalszerző. Azonban szerencsére nem elégszenek meg az előző lemez sikerével és nem próbálják fantáziátlanul megismételni azt, hanem továbbgondolják a hangzást, és milliónyi friss ötletet vegyítenek bele. A lemez csúcspontjai közé tartozik a magával ragadó Oh! Can Not Angel, a zajos Stereo Zenkai és a JAM egyik legszebb dala, a Kyoto.

Népszerűségük a következő évben jut el a csúcspontjára, amikor Sobakasu című dalukat választják egy népszerű anime, a Rurouni Kenshin egyik betétdalának. Ez a szám hozza meg pályájuk talán legnagyobb sikerét, nemzetközileg is számtalan rajongót szerez nekik, és bejuttatja őket a japán könnyűzene legnagyobb eseményének számító, minden év végén megrendezett „Kohaku utagassen" show-ba. Mindez annak ellenére, hogy ezen a dalon is már mutatkozik a negyedik lemezt (Power Source) jellemző, a korábbiaknál jóval kísérletezőbb, zajosabb és kaotikusabb hangzásvilág. Az album zeneileg néhol kissé túlzottan eklektikusra sikerült és hiányzik belőle az előző két lemezre jellemző kifinomult hangzás. Itt nem érezni, hogy minden hang a helyén van és az egész inkább azt a benyomást kelti mintha a zenekar új hangzást keresne, de egyelőre nem tudná pontosan, hogy merre akar haladni. Emiatt néhány telitalálat dalt (mint pl. a Classic vagy a Great Escape) leszámítva az album meglehetősen közepesre sikerül.

Azonban ekkorra a JAM már a japán pop zene meghatározó elemévé vált. Minden kiadványuk a toplisták élmezőnyében startol, koncertjeik tömegeket vonzanak és a legrangosabb zenei műsorok állandó szereplői. Yuki fiatal lányok tömegei számára válik példaképpé azzal, hogy mindenben pontosan az ellenkezője az átlag JPop énekesnőktöl elvárt viselkedésnek. Míg mások jólnevelten viselkednek és mindig jólöltözöttek, addig ő szeleburdi, kihívó természetével és abszolút kaotikus ruházatával sokak számára az önállóság és függetlenség megtestesítője. Még mikor nagyritkán divatosan öltözködik, akkor is biztos, hogy felvesz mellé valamit, ami szétrombolja a jólöltözött sztárocska esetleges illúzióját: például gitár helyett egy kitömött mini-krokodilt akaszt a nyakába vagy hatalmas, csiricsáré parókát vesz fel. Koncertjeiken pedig mindig kicsattan az energiától és látszik rajta, hogy mennyire jól érzi magát a bőrében… és hogy ezért mennyire hálás a közönségnek. Mosolyogva, szoknyáját lobogtatva szaladgál fel-alá a színpadon, míg Onda hozza a torzonborz hajú, kiöregedett punk-figurát, Tak pedig faarccal sétálgat és gitározgat, mialatt hátul Kouta a zenekar lelkeként püföli a dobokat hatalmas lelkesedéssel, miközben arcán letörölhetetlen mosollyal énekelgeti magának a szövegeket.

A következő albumon, a ’98 közepén megjelenő Pop Life-on minden összejön, ami az előzőn nem sikerült. Ekkorra megtalálták a legjobban hozzájuk illő hangzást, valahol félúton az Orange Sunshine/Mirace Diving popos, és a Power Source kísérletező világa között. Pályájuk legkiválóbb dalai közül jónéhány ezen az albumon található, például a Tegami wo kaku yo, a Jesus! Jesus!, és a zajos és kaotikus Music Fighter.

Az albumot az együttes történetének legnagyobb szabású turnéja követi, majd következő évben az ezt megörökítő koncertvideó, és az igen fura „44982 VS 1650" címet viselő tripla koncertalbum… azonban ezzel ki is merül a zenekar 1999. évi tevékenysége. Elhatározzák, hogy a roppant sűrű elmúlt pár év után tartanak egy kis pihenőt.

Takuya Robots nevű zenakarával ügyködik, Onda felkarolja a Whiteberry nevű lányokból álló picit punkos popcsapatot, akik gyorsan be is futnak és 2000-ben az év egyik legfőbb sikerzenekarává válnak, Yuki pedig közös kislemezt készít Japán egyik legfurább és legegyedibb stílusú énekesnőjével, Charával, valamint egy albumot a legendás amerikai zenekar, a B-52’s énekesnőjével, Kate Pierson-nal, NiNa név alatt.

2000 februárjában jelenik meg végre a várva várt új JAM kislemez, a Brand New Wave Upper Ground, majd egy hónapra rá a Fresh című, nem éppen legjobban összeválogatott Best Of album. Ezt három további kislemez követi, köztük a zseniális Motto, amihez talán legjobb videójukat készítették, melyben Yuki ostort csattogtatva, vállán egy zöld plüsskoponyával énekel a zenekar élén, miközben latex-ruhás cheerleaderek szaladgálnak körölöttük. Beteg egy videó, az biztos.

A hatodik, Warp névre keresztelt lemezre 2001 februárjáig kellett várni, de a rajongóknak nem sok oka volt az örömre, mivel a megjelenéssel szinte egy időben hivatalosan is bejelentették a zenakar feloszlását... egyes feltételezések szerint Onda akarta befejezni, hogy a Whiteberry-re koncentrálhasson és talán azért is mert már nem azt jelentette számára a JAM mint egykor..

A kezdeti idők lendülete és összetartása, hallhatóan hiányzik a Warp-ból, mert habár alapjában véve újra egy kiváló album, azonban szinte végig nagyon érezhető rajta a széthúzás. Olyan mintha a négy különbözo ember négy különbözo dolgot akart volna csinálni. Míg a korábbi lemezek mind egységes hangzásúak voltak, itt szinte minden szám más stílusú. Például több számban is nagyon erősen érezhető a JAM hangzásban korábban nyomokban sem fellelhető indie-rock hatás, a lemezt nyitó Rainbow Devil Island furcsa kis prüntyögéseivel és szétzuhanó szerkezetével pedig az a fajta dal amitől az ember leül és elgondolkodik, hogy na, ez most mi a fene akart lenni.

Még kiadnak egy kislemezt a Peace című gyönyörű, lassú számhoz, melynek videója részben az együttes tagjairól készült amatőr felvételekből áll, részben pedig a stúdióban forgatták a szám felvétele alatt. A klipet belengi a valami nagyszerű dolog végét jelző szomorú, nyomasztó hangulat és Yuki el is bőgi a szám végét.

Utolsó koncertjüket 2001 március nyolcadikán adják a Tokyo Dome-ban és a Judy And Mary-nek ezzel vége. A japán popzene egyik legeredetibb és legfontosabb zenekarának története záródott le, ugyanakkor mikor maga az egész helyi zeneipar is hatalmas változásokon ment keresztül és egy nagyszerű korszak végleg a múlté lett.

Megjelenik még egy videoklip-gyűjtemény, az utolsó koncert is kijön videón, és készül egy újabb, ezúttal dupla válogatás lemez, a The Great Escape - Complete Best. (ez az igazi JAM Best Of... a Fresh-t borítsa inkább a feledés jótékony homálya)

A zenekar hivatalos weboldala is bezár és mindenki vár, hogy vajon mihez kezdenek a tagok – köztük is elsősorban Yuki.

Azonban Yuki nem lenne Yuki, ha azt csinálná, amit várnak tőle. Ahelyett, hogy szolókarrierbe fogna, Charával és három másik lánnyal együtt zenakart alapít Mean Machine néven, melyben ő… dobol.

Novemberben jelenik meg Cream című lemezük, és habár alapjában véve korrektül sikerül, a korábbi Chara/Yuki közreműködéshez hasonlóan távolról sem olyan jó, mint amit két ilyen szintű előadótól elvárhatnánk. A zene meglehetősen átlagos indie-rock, amely stílusban Japán számtalan sokkal jobb és eredetibb zenekarral büszkélkedhet… köztük a Screaming Seagull Kiss Her Kiss Her-el, akik zeneileg éppannyira zseniálisak, amennyire furcsák név szempontjából. Ezzel láthatólag Yuki is tisztában van, mert mikor végre megjelenik első szóló kislemeze, a zeneszerző rublikában, a Seagull vezér Aiha Higurashi neve tündököl.

Amilyen botrány-határos a kislemez címe (The end of shite… és a szövegben igen tisztán hallhatóan lemarad a kis „e" betű a „shite" végéről) olyan a videója is, aminek a szoknyájában turkáló Yuki és az onnan előmasírozó kismanók a főszereplői. Ezt a Prism követte, amit az ismert zeneszerző és session-zenész, Andy Sturmer írt, aki nyugaton olyan eloadókkal dolgozott együtt, mint Ozzy Osbourne, a Black Crowes és Ringo Starr, Japánban pedig a Puffy nevű lány-duó több lemezének volt producere.

Habár mindkét szám telitalálat volt, mivel mások írták őket nemigen lehetett tudni, hogy mi várható a nagylemeztől. Azonban a 2002 márciusában megjelenő PRISMIC megnyugtatott mindenkit. Habár található rajta még egy-pár másokkal közösen írt dal (köztük egy Carole King-től), a számok nagy része Yuki saját szerzeménye és az összes nagyon erős, nagyszerűen megírt és hangszerelt darab.

A legnagyobb bravúr talán mégis az, hogy az album úgy tud egységes maradni, hogy szinte minden szám teljesen más stílusban íródott. Az Ai ni ikite tipikus japán popdalocska, a Rainbow St. a hetvenes évek diszkóinak világát idézi, a Wasureru uta úgy hangzik, mint valami woodstocki ásatáson előkerült, elfeledett hippi-dal, a 66db pedig lassú, pszichedelikus rockra emlékeztető darab.

Összességében a PRISMIC az év legjobb japán lemezeinek egyike, melyen Yuki a JAM-es örökséggel teljesen szakítva tudja folytatni karrierjét, bizonyítva, hogy zeneszerzőnek is van olyan jó mint énekesnek.

És hogy a többiek mit csináltak mindeközben? Kouta főállású családapaként próbálja a sok turnézás és stúdiómunka miatt a feleségétöl és gyerekétől távol töltött időt pótolni. Onda pedig amellett, hogy ugye a Whiteberry producere, a Domoto Brothers nevű talk-show egyik társműsorvezetője, Takuya pedig átköltözött Londonba és ottani lakhelye és Japán közt ingázva dolgozik októberre ígért szólóalbumán.

Vagyis egyenlőre csak Yuki bizonyította, hogy a JAM nélkül is életképes és érdemes rá odafigyelni, de bármit is csináljanak a jövőben a többiek, a JPop történelemkönyvébe már így is kitörölhetetlenül beírták magukat felmérhetetlen mértékben megváltoztatva a szigetország zenei kultúráját.