Capsule

A Capsule, a zeneszerző Yasutaka Nakata és az elbüvölő hangú énekesnő Toshiko Koshijima zenekara, fontos szerepet játszott a retro hatásokkal dolgozó, nyugati zenéken alapuló, de mégis tipikusan japán műfaj, a Shibuya kei pár évnyi üresjárat utáni újraéledésében. A (természetesen) tokiói együttes tagadhatatlanul a Pizzicato Five által kijelölt utat követi: a rengeteg különböző hatást egybedolgozó, de leggyakrabban a hetvenes éveket idéző zenéjük, a sokszor kisértetiesen hasonló hangszerelés, a kinézetük és videóik, nomeg a zeneszerző+modellnek is beillő énekesnő felállás mind nyilvánvaló párhuzam a két zenekar közt. Azonban szerencsére egyáltalán nem valami jellegtelen kópiáról van szó, hanem egy olyan zenekarról, mely tehetségben is felér a nagy elődhöz, valamint egyre inkább kezd olyan központi helyet elfoglalni a műfaj új hullámába tartozó csapatok közt, mint a Pizzicato Five tette a kilencvenes években.

A Capsule koncepciója Nakata agyából pattant ki, aki a zene mellett a borítókért, videókért, szövegekért és a zenekar általános arculatáért is felelős. A szerzeményeinek jó része elsőre meglehetősen egyszerűnek tünhet, de alaposabban odafigyelve rájövünk, hogy éppenhogy végtelenül komplex darabok és az általában nagyon felpörgetett alapokat rengeteg apróság egészíti ki: Furcsa hangminták, egzotikus hangszerek, időnként egészen meglepő műfajokból átvett elemek, vagy éppen xilofon-futamok. A xilofon egyébként is az eltéveszthetetlen Capsule hangzás egyik fő eleme, mely szinte minden számukban felbukkan, néhol központi szerepet játsza, néhol pedig csak alig észrevehető kiegészítőként.

A zenekar első kislemeze, a 'sakura' 2001 márciusában jelent és ezt két további single után követte első nagylemezük, a 'High Collar Girl'. Itt még nyoma sincs a később jellegzetessé váló, jellegzetes Capsule hangzásnak és a 2001 nevemberében megjelent lemez inkább amolyan alapjában véve kellemes, de igazából meglehetősen jellegtelen és néhol kifejezetten unalmas idol-pop szerűség. A tipikus Shibuya hangzás maximum nyomokban fedezhető csak fel egy-két számban, egyébként több köze van a kidolgozottabb mainstream popzenékhez, de hiányzik belőle az a plusz ami például a lemezt hallgatva talán a legfőbb hatásnak tűnő My Little Lover-t kiemelte az átlagból.

Ezután, a zenekarra később jellemzővé váló, szinte követhetetlenül gyors tempóhoz képest hosszabb szünet következett, majd három újabb kislemez után, 2003 márciusában megjelent a 'Cutie Cinema Replay', amely mindenben ellentéte volt haloványra sikerült elődjének. Az előzmények ismeretében különlegesen ledöbbentő a legapróbb részletekig tökéletes, brilliáns szerzeményekkel teli lemez, melyen a Capsule keblére öleli a tradicionális Shibuya-kei hangzást és a maximumot hozza ki belőle. Toshiko mellé vendégénekesnek majd minden számába meghívtak egy-egy közreműködőt a műfaj ekkoriban felbukkant újabb generációjának legismertebb képviselői közül és a Sonic Coaster Pop, Dahlia, a két számban is felbukkanó Eel és a többiek láthatólag nagyon inspirálóan hatottak Nakata-ra. A végig nagyon pörgős lemezen a Shibuya-kei legjobb hagyományaihoz híven szinte követhetetlen mennyiségben bukkannak fel a legkülönbözőbb zenei utalások: lounge a 70es évekből, sanzonok, rajzfilmzenék, jazz, nomeg a műfaj új hullámára oly jellemző futurisztikus puttyogásokkal megdobott hiperaktív retro-hangzás. Mindez a nagyrészt szintén retro hangszerek egész seregének felvonultatásával, úgy, hogy néhol szinte csak pillanatokra bukkan fel egy-egy műfaj, hangszer, vagy dallam, hogy azonnal át is adja a helyét valami teljesen másnak, mindezt úgy, hogy a végtelen változatosság ellenére mégis mind a számok, mind az egész album megmarad egy nagyonis egységes és jellegzetes alaphangzásnál.

A Cutie Cinema Replay nemcsak a Capsule eddigi munkásságának egyik csúcspontja, hanem úgy általában az egyik legkiemelkedőbb munka amit a Shibuya-kei újabb generációjából sikerült letennie valakinek az asztalra. Ráadásul a számtalan közreműködőnek köszönhetően nagyszerű áttekintést is ad a műfaj akkori állapotáról. Számokat nehéz és felesleges is lenne kiemelni, annyira egységesen magas a színvonal és még a saját kiadványain gyakran kifejezetten irritáló Eel közreműködésével készült dalook is tökéletes kis kompozíciók. Az egyetlen hátránya a lemeznek a rövidsége. Mindössze harmincöt perc, de ez a kiadványait néha már zavarbaejtő gyakorisággal megjelentető zenekar jellegzetességévé vált és (a High Collar Girl-t leszámítva) egyik lemezük sem érte el a negyven perces játékidőt.

A Cutie Cinema Replay után persze kérdéses volt, hogy a lemez szinvonala mennyiben volt köszönhető Nakata-nak és mennyiben a közreműködőknek. A bő fél évvel később megjelent új album bizonyította, hogy az igazság a kettő között lehet valahol. A 'phony phonic' jóval visszafogottabb zeneileg is és nincs meg benne az a hiperkatív pörgés és kiszámíthatatlan változatosság, ami az elődjét annyira izgalassá tette. Persze itt is sok hatás keveredik; néhány szám, mint például a 'Weekend In My Room' inkább latin-jazz hatásokat használ, máshol pedig mintha felturbózott francia sanzonokat hallgatnánk, de összességében az a benyomásunk lehet inkább, hogy Nakata a Cutie Cinema túlpörgése után visszavett a tempóból és egy továbbra is nagyon színvonalas, de mégis egyszerűbb, kiszámíthatóbb lemezt adott ki a kezei közül. A második album hangzásvilágát és összetettségét csak néhány szám hozza, főleg a 'cosmic tone cooking' nomeg a megunhatatlan 'idol fancy'. Utóbbi újra külsős közremükődővel, a Hazel Nut Chocolate duóval közösen készült, vagyis láthatólag Nakata továbbra is a más előadókkal közös munkákból tudta kihozni a legtöbbet.

A negyedik album elkészítéséhez újra alig több mint fél év kellett csak, a gyors tempó azonban szerencsére a minőségen nem volt érezhető, sőt, éppenhogy a 'SF - Sound Furniture' az ahol a Capsule végre bebizonyítja, hogy önállóan is tud kiemelkedőt alkotni. A 2004 júniusában megjelent lemez újfent rengeteg különböző hatással operál, és a jellegzetesebb darabok mellé becsúszott egy-két egészen meglepő kompozíció is, például a Daft Punk-os beütésű 'portable kuko' vagy az 'Ocean Blue Sky Orange', mely a karibi luxushotelek bárjainak hangulatát idézi.

Ekkorra Nakata egyre több különböző projektbe fog bele: mások számára is elkezd számokat írni, a 2004-ben, a Sound Furniture előtt nem sokkal megjelent Portable Airport kislemezhez stílusos rövidfilmet készít és ami a legfontosabb 2003-ben kiadót alapít Contemode néven. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a (zenekarral egyébként szoros kapcsolatot ápoló) Usagi-Chang Records mellett a Contemode váljon a műfaj újabb generációjának egyik legfontosabb központjává, ami nem kis részben a zeneileg rokon előadókat bemutató válogatássorozatuknak köszönhető.

A két 2005-ben megjelent album, a februári 'Nexus 2060' és a szeptemberi 'LDK - Lounge Designers Killer' tovább folytatja a korábbi lemezeken kijelölt utat, újabb hangzásokat keverve a zenekar már így is végtelenül szétágazó zenei palettájára. Legjobb példa talán a latinos lounge hangzást house ütemekkel és ki tudja még mivel vegyitő 'beautiful hour' és a súlyos funk ütemekkel operáló 'urban complex'. Ezeken az albumokon talán nincsenek annyira kiemelkedő klubkedvencek mint amilyenek a Sound Furniture-re kerültek, azonban ezt ellensúlyozzák a kisérletezőbb, minden eddiginél kiforrottabb dalok, melyek bizonyítják, hogy Nakata egyre kiválóbb zeneszerző és ahelyett, hogy leragadna a jól bevált receptek ismétlésénél, inkább folyamatosan új hangzásokkal kisérletezik. Habár egyenlőre a zenekar Japánon kívül gyakorlatilag teljesen ismeretlen, remélhetőleg idővel ők is megkapják majd azt a nemzetközi figyelmet, amit a Pizzicato Five és társai a kilencvenes években, mert eddigi lemezeikkel már bőven bizonyították, hogy zeneileg ugyanolyan kiemelkedő dolgokat képesek alkotni, mint a Shibuya-kei első generációjának nagyjai.