Tegnap robbant a hír, hogy egy tokiói kórházban, 87 évesen agyvérzésben elhunyt Johnny Kitagawa, a Johnny & Associates Inc. alapítója, aki a semmiből megteremtette és a hatvanas évek óta uralta a japán zeneipar boyband szegmensét és azon keresztül a helyi szórakoztatóipar jókora részét is. Évek óta lehetett tudni, hogy az egészsége már nem az igazi, habár ez inkább csak pletykákból derült ki, ugyanis a cég vezetőinek ügyeit mindig hétpecsétes titokként kezelték. Ezután nem meglepő, hogy egy ideig azt sem hozták nyilvánosságra, hogy a cégvezér még június 18-án összeesett és kórházba került: a hírt csak két héttel később, július elsején a legnépszerűbb Johnny’s csapat, az Arashi tagjai jelentették be újságíróknak, viszont a tegnapi hivatalos közlemény szerint számos, az ügynökséghez tartozó előadó látogatta meg a főnököt a kórházban, aki “a gyerekeinek tekintett előadók szeretetétől övezve július 9-én 16:47-kor eresztette le végleg a függönyt maga mögött”. A végső kívánságainak egyike pedig állítólag az volt, hogy “legyen továbbra is békés és reményteli hely a világ, ahol az emberek zavartalanul szórakozhatnak”. Azaz most is úgy állították be, mint egy kedves, békeszerető embert, aki általános megbecsüléstől övezve csak és kizárólag mások boldogságáért dolgozott. A valós kép azonban ennél sokkal összetettebb: Kitagawa egyszerre volt óriási hatású, korát megelőző ötleteivel a globális zenepiacot is átalakító szórakoztatóipari zseni valamint kíméletlen és rugalmatlan üzletember, sötét botrányok sorával a háta mögött.
Ki volt Johnny Kitagawa?
Johnny Hiromu Kitagawa 1931-ben született Los Angelesben és habár 1933-ban hazaköltözött a családja később is sok időt töltött Amerikában, az ötvenes évektől azonban már véglegesen Japánban élt és dolgozott. A legenda szerint az első fiúcsapatának tagjait a tokiói Yoyogi parkban baseballt játszó fiúkból szervezte össze (inspirációt pedig a West Side Story-ból merített), de az akkor divatos énekegyüttes koncepciót továbbgondolta és kibővítette tánckoreográfiákkal. Habár ez a csapat, a Johnnys 1962-től csak öt évig létezett, a koncepció, hogy csinos fiatal fiúk szirupos popdalokat énekelnek és közben táncolnak maximálisan működőképesnek bizonyult, így jöhetett a következő lépés: Johnny & Associates néven céget alapított (ami a japán neve alapján Johnny’s Jimusho-ként is ismert), elkezdett nyilvános meghallgatásokat tartani, majd az így kiválasztott fiatal, általában kora tini korukban levő fiúknak a cégen belül oktatták a szórakoztatóipar alapjait.
A fiúk az ügynökség saját kollégiumában laktak és saját iskolájába jártak, azokból pedig akik hosszabb távon is igéretesnek bizonyultak pár évente újabb fiúcsapatot szervezett össze. Azonban már a hivatalos, szélesebbkörű bemutatkozás előtt is a reflektorfényben voltak a fiúk: a tanoncok voltak a korábban debütált csapatok háttértáncosai, de a cég saját magazinjaiban, tévéműsoraiban is szerepeltek, így rajongói körökben sokan közülük már rég sztárstátuszban voltak a tényleges debütjük idején. Kitagawa az első komolyabb sikereket a ’68-ban indult Four Leaves-el érte el, de úgy igazán a ’80-as években indult be a szekér a Hikaru Genji és a Shōnentai elképesztő sikereivel. Ekkortól kezdett igazán dübörögni a Johnny’s dömper: a csapatok tagjai hatalmas népszerűségnek örvendtek, uralták az eladási listákat, stadionokat töltöttek meg, a persze szinte 100%-ban női rajongók pedig elképesztő összegeket fizettek ki az ajándéktárgyakért, rajongói találkozókért (itt kezdődött igazából a pacsis, kézfogásos meet & greet találkák története) és természetesen mindenki mindent a Johnny’s fiúkkal akart eladni. Velük voltak tele a hírdetések, de a tévés és mozis cégek is kapkodtak utánuk (és habár többük ilyen irányú tehetsége erősen kérdéses, azért voltak akik teljesen jogosan futottak be komoly színészi karriert). És hamarosan gyakorlatilag a japán szórakoztatóipar minden területén jelen volt valamilyen formában az ügynökség. Az utánpótlás pedig folyamatos volt és sorra jöttek az újabb és újabb sikercsapatok, többek közt a Tokio, SMAP, Kinki Kids, NEWS, KAT-TUN, Kanjani8, Hey! Say! Jump, Kis-My-Ft2, legutóbb a tavaly indult King & Prince, nomeg persze a még ’99-ben elstartolt Arashi, akik jó egy évtizede megközelíthetetlenül uralják az toplistákat a férfi előadók közt.
Nyilvános tehetségkutató versenyek, belső oktatás, alaposan előkészített hivatalos debüt, majd általános szórakoztatóipari karrier… ismerős a formula? Nem véletlen, ugyanis évtizedekkel később az első K-Pop ügynökségek is egy-az-egyben a Johnny’s receptet vették át és ezt használják különösebb változtatás nélkül mind a mai napig. De Kitagawa nem csak Ázsiában, hanem nemzetközi szinten is úttörőnek számított: még a boybandek prototípusának számító Jackson 5 is csak 1964-ben, két évvel az ő első csapata után indult, igaz, nyugaton később eléggé más irányba indult el a popipar ezen ága a New Kids on the Block és hasonlók ’80-as évekbeli megjelenésével.
A kiméletlen cégvezér és a szórakoztatóipari rémálom
Ha csak ennyi lenne a sztori, akkor simán tarthatnánk zseniális, látnoki képességű üzletembernek is Kitagawát, akinek maximum annyi róható fel, hogy a rajongók fanatizálására hajtott, hogy azok a lehető legtöbb pénzt költsék a kedvenceikre. Azonban – sajnos – nem csak ennyiből áll a történet. Az ügynökségéhez szerződött ifjoncoknak, avagy korukból adódóan sokszor inkább a szüleiknek, szigorú szerződéseket kellett aláírniuk, melyeket nem véletlen neveznek “slave contract”-nak, ugyanis rengeteg magánéleti, pénzügyi, viselkedésbeli kitételt és megszorítást tartalmaznak és szinte teljes kontrollal ruházzák fel a céget a fiúk életének gyakorlatilag minden területe felett. A fiatalok a szabályoknak a nagy részét valószínűleg még nem is nagyon értik tizenegypár évesen, ennek ellenére hosszú, hosszú évekre a céghez kötik magukat és ha esetleg lejár a szerződésük és máshol szeretnének szerencsét próbálni, arra se nagyon van esélyük, ugyanis az cég ezt se igen szokta hagyni. Habár az évtizedek alatt nem egy énekes menekült el ilyen-olyan módon a cég szorításából, de ezután ők kitaszítottnak számítottak az iparban és nem is vitték sokra (az egyszem kívétel Jin Akanishi, de az ő szólópályájára is árnyéka annak, ami lehetne, ha nem folyamatos ellenszélben dolgozna).
Persze az ilyen jellegű szerződések általános problámát jelentenek a zeneiparban, nemzetközi szinten is rengeteg hasonló esetről hallani, Kitagawa visszaélése a hatalommal azonban messze túlment a cég határain. A szórakoztatóipar gyakorlatilag a markában volt és az ebből adódó hatalmas befolyását maximálisan ki is használta. Ha el akarta érni, hogy az történjen amit ő szeretne, mondjuk egy rivális ügynökség fiúcsapata ne kaphasson promóciós lehetőséget egy tévéműsorban, akkor csak be kellett lengetnie, hogy ha mégis ilyesmi történne, akkor az ő előadói bojkottálni fogják az adást és mivel a felkapottabb Johnny’s kedvencek bármilyen szereplése garantálta az óriási extra érdeklődést, így mindenki azonnal meghajolt a cég akarata előtt. Persze, ez mind a színfalak mögött folyt, kézzelfogható bizonyíték nincs semmire és a japán szórakoztatóipar sajátos játékszabályai miatt kb. esélytelen, hogy valaha is megtudjuk, hogy pontosan mi is történt és mennyire széleskörűek voltak a cégvezér manipulációi. De a SMAP 2016-os széthullása körüli események is bizonyítják, hogy nagyon nem voltak rendben a dolgok az ügynökségen belül (a SMAP cégből való kiugrásra készülő, majd bocsánatkérésre kényszerített tagjairól itt írtunk bővebben, az ezt követő feloszlásról pedig itt).
Igaz, annak sem volt következménye, hogy valamiből bírósági ügy lett, mint a vele kapcsolatos legsúlyosabb vádból, a Kitagawát évtizedeken át kísérő, fiatal fiúkkal való szexuális visszaélésekről szóló híresztelésekből. Több, a cégtől kiugrott egykori tanonc vádolta meg és beszélt arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a cég kollégiumában és hogy Kitagawa hogyan él vissza a hatalmával és használja ki a gondjaira bízott gyerekeket. Az ügy bíróságra került, de végül a híreket megíró újságoknak kellett kártérítést fizetnie. Egy újabb kör után viszont a bíróság megállapította, hogy jó eséllyel megalapozottak voltak a vádak, azonban ennek nem alaposabb nyomozás lett az eredménye, mindössze annyi, hogy az újságoknak végül kevesebb kártérítést kellett fizetniük. Persze közelsem ez az egyetlen eset, ami azt bizonyítja, hogy Japánban ha valaki kellően befolyásos, akkor gyakorlatilag akármit megúszhat az igazságszolgáltatás előtt. Az ügy után mindenesetre különösen cinikusnak és izléstelennek hatott az az egyébként is erősen megkérdőjelezhető döntés, hogy a 2011-ben elindított és persze megintcsak tizenpár éves fiúkból összeállított újabb csapat neve Sexy Zone lett, ami Kitagawa szerint “Michael Jackson szexiségére utal”.
Mi lesz így az ügynökséggel?
A nagy kérdés persze az, hogy Kitagawa halála után mi lesz az ügynökség jövője? Azt mi is megírtuk, hogy a hírek szerint Kitagawa az irányítást a Tackey & Tsubasa duóból indult Hideaki Takizawára hagyta volna, azonban nagyon úgy néz ki, hogy csak részben lesz ez a helyzet. A háttérben hosszú évek óta hatalmi harcok dúlnak, melyekben kulcsszereplő az időtlen idők óta a cég második emberének számító, rajongói körökben finoman szólva is népszerűtlen Mary Kitagawa, Johnny 92 éves nővére, valamint a lánya, Julie Fujishima, aki szintén fontos pozíciót tölt be a cégnél. A legfrissebb hírek szerint végülis utóbbi lesz az új CEO, de elvileg szorosan együtt fog dolgozni Takizawával.
A cél elvileg a cég modernizációja lesz, igaz, ez már beindult egy ideje… részben azért mert nem nagyon volt más választásuk. Mi is írtunk róla többször, hogy pár évvel ezelőttig az ügynökség, jó eséllyel Johnny és Mary rugalmatlanságának és konzervativizmusának köszönhetően rettegett mindentől ami a modern technikával és főleg az internettel kapcsolatos. Az egy dolog, hogy a cégnek, előadóknak nem volt normális weboldala, social media jelenléte, de még a kiadványaikat forgalmazó webáruházaknak is megtiltották, hogy a CDk, DVDk borítói felkerüljenek az oldalukra, sőt a magazinok borítóin is ki kellett takarniuk minden, az ügynökséghez tartozó előadót. Ezért is szólt akkorát a hír (valahol szürreális módon) 2016 őszén, hogy a cég végre normális, modern weboldalakat készített a csapatoknak, valamint azóta óvatosan, de folyamatosan növeli az online jelenlétét.
Persze itt sem lehet tudni, hogy pontosan mi történt a háttérben, de esélyes, hogy a fiatalabb menedzsereknek sikerült végül meggyőzni Kitagawát, hogy nem lehet tovább halogatni a váltást… ugyanis időközben a múlté lett a cég egyeduralma a boyband piacon. A korábbi konkurenciát még el tudták nyomni, a K-Pop előretörésével viszont nem tudtak mit kezdeni, hazai részről pedig az LDH sikercsapatai ingatták meg a monopóliumot (erről bővebben itt). Hogy befuccsoltak az egykori zsarolásos megoldások, vagy csak nem számoltak a teljesen új irányokból érkező konkurenciával és mire észbekaptak már késő volt? Soha nem fogjuk megtudni. Ráadásul az utóbbi egy-két évben sorra alakulnak és érnek el meglepő sikereket kisebb ügynökségek csapatai is, szóval a több évtizedes stagnálás után már így is alaposan átalakult a fiúcsapatos piac az 5-10 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. És egyelőre nehéz megjósolni, hogy mit hoz a következő pár év. Mennyire indul el új irányokba az ügynökség Kitagawa halála után, mennyire lesznek képesek ténylegesen megújulni? Pedig már csak amiatt is lépéskényszerben vannak, mert a cégen belül is lezajlott egy nem igazán tervezett generációváltás: a régi favoritok közül a SMAP a múltté, a trióvá fogyott KAT-TUN csak árnyéka egykori önmagának, az Arashi pedig jövő évtől ki tudja meddig pihenőre megy.
(Johnny Kitagawa kép forrás: kyodonews.net)
